Fejlövés

2011. szeptember 9.

Fejlövés

 

A Honvéd Kórház sebészeti pavilonja a 1970-es, ’80-as években annyiban különbözött a többi kórház ilyen osztályától, hogy nem csak az orvosi kar állt különböző rangú katonatisztekből, de még a főnővér is tényleges őrmester rangban kardoskodott a kisegítő személyzet kiskatonái felett. No, azért előfordultak civil nővérkék is, és a betegeket sem besorozással vették fel, de a rend és tisztaság katonás rendben, az ellátás és gondoskodás kifogásolhatatlan, szigorú fegyelemben zajlott.

 

Magda kissé megnyugodva hevert az ágyon, szundikált a hasára billent nyitott könyv felett. Az elrendelt tíznapos előkészítő kezelés távolivá tolta a nagy eseményt. Minek addig izgulni? A négy ágyból egy – a jobb oldalán álló – érintetlen patyolatfehéren, üresen várta a betegét. A két szélsőn idősebb nők, egyik pöfékelve, ő már lábadozott, a másik többnyire eszméletlenül. Csend ült a kórteremben.

Nyílt a hófehér ajtó és a nőgyógyász főorvos asszony – akivel már találkozott Magda –, nyúlánk, barna hajú lányt kísért be. Gyengéden fogta meg a két vállát és bátorítóan nézett a szemébe.

– Fél óra múlva küldök érted egy műtőst, addig öltözz át… És ne félj.

Magda figyelte őket, és érzései, az a hirtelen vonzalom – amit egy ilyen fiatalon a sebészetre került gyereklány ébresztett benne –, biztosan kiült az arcára, mert a doktornő hozzá fordult:

– Ne hagyja sírdogálni, öntsön belé egy kis erőt – mondta olyan tekintettel, mint aki elvárja, vagy inkább tudja, jó kezekbe teszi a kislány pártfogását.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, már meg is szólalt a lány.

– Tetszik tudni, ő a családunk barátja, nála szült engem az anyukám…– a könyvet, amit eddig a mellére szorított, tétován letette az ágyra, kidobált mellé egy selyem hálóinget és köntöst, kirakott egy vizespoharat az éjjeliszekrényre, aztán felnézett. Szeméből riadalmat olvasott ki az asszony.

– Nem kell félned, a doktornő olyan szeretettel vesz körül, biztosan nagyon fog vigyázni rád.

– Bocsánat, Ildikónak hívnak – közelébe sietett és félszegen kezét nyújtotta. Dióbarna, meleg tekintetét könnyprizma nagyította és tette remegőn csillogóvá. – Tetszik rám figyelni, ha visszahoznak a műtőből?

– Szólíts Magdának. Persze, hogy figyelek rád! Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. „Vajon mit csinálnak vele?” – tűnődött magában. – „Csak nem…?” – de nem kérdezett, csak megsimogatta a felé nyújtott nyirkos kis kezet.

Ernyedt mozdulattal roskadt le mellé a lány, aztán hirtelen, váratlan és érthetetlen közvetlenséggel és arcát az idegen asszony mellére rejtve suttogta:

– Nem szabad megtartanom, pedig úgy félek… én még első éves vagyok az orvosin és nincs anyukám… senkim sincsen… annyira... sohasem voltam még így magamra…

– Jól van, minden rendbe jön, meglátod. Öltözz át, rögtön itt lesz érted a fiú – cirógatta meg a hálóingét átnedvesítő arcocskát. Meglepte ez a gyermeki közvetlenség.

– Köszönöm, de ugye itt tetszik maradni? – szipogta.

– Itt leszek.

 

Nem tartott sokáig. Közben nővér jött be, gépiesen megigazította az ágyat, a könyvet a szekrénykére helyezte és kiment.

A kiskatona hordágyon, lepedővel letakarva tolta be, könnyedén tette át az ágyra és csak rádobta az ingét, aztán letakarta a kihajtogatott paplannal.

A lábadozó szobatárs orra alá nyomott zsebkendővel kapta össze magát:

– Ez a büdös műtőszag nekem nem hiányzik – dünnyögéssel tűnt el a terasz felé, vitte magával nem éppen kellemes dohányszagát.

Hangtalanul nyílt az ajtó, a nőgyógyász asszony zöld vászon ruhájára dobott fehér köpenyben és álláról a nyakára lehúzott gézmaszkkal suhant be. Megfogta Ildikó csuklóját, megpaskolta az arcát:

– Jó reggelt! Ébresztő! Túl vagy rajta kislány, nyisd ki a szemed. Jól van, nem is volt olyan szörnyű, ugye! – mondogatta gépiesen, de Ildikó még félkómában csak nyögött és visszamerült egy tisztább álomba. A főorvos asszony megigazította a takaróját, nézte pár pillanatig, aztán Magda felé fordult.

– Ha felébred, nem ihat, nem ehet. Este jövök érte.

Az asszony bólintott, a doktornő intett és elsuhogott.

Magda tűnődve nézte a szép, tiszta arcot. Komoly nagylány, kislányos ártatlansággal, női tragédiával… mi történhetett?

Halk nyöszörgéssel ébredezett Ildikó.

– Szomjas vagyok…

– Még nem szabad innod.

Lassan kinyitotta a szemét.

– Itt vagy?

– Itt. Megígértem, emlékszel? Várj, megnedvesítem a szádat, az jó lesz. – Kivett egy tiszta zsebkendőt, pár csepp vizet loccsantott rá és finoman megtörölgette a cserepes ajkat.

– Emlékszem. Ez tényleg jó…– Hófehér szájjal elmosolyodott. – Ha kinyújtom a kezem, megfognád?

– Persze.

– Maradj így…

Úgy fészkelte be magát az ernyedt kis kezével Magda tenyerébe, mint egy védtelen madárfióka anyja meleg tollai közé.

Az asszony ült a lány ágya szélén, érintésével adva át a védelmet. – Milyen finom vonások, ápolt az egész gyerek, látszik, rendezett miliőből jön – ekkor pillantott a könyvre:

A A Milne: Micimackó.

Kicsit összeszorult a szíve.

Ismét nyílt az ajtó. Magas-rangú katonai egyenruha vállára dobott orvosi köpenyben jött be a férfi. Míg óvatosan elengedte a lány kezét, visszahúzódott, a saját ágyára, látszólag szórakozottan rámosolygott az idegen, de inkább csak Ildikóra figyelt. Egészen zsibbadt lett Magda karja. Igyekezett volna másfelé fordulni, de szemét nem tudta levenni a katonatisztről. Az állt, arca meg-megrándult, nézte az alvót. Aztán halkan megszólalt, önmaga elé, de mégis az asszonyhoz intézve a szavait.

– Fél éve sincs, hogy elveszítettük az édesanyját. Azóta se tudta feldolgozni az értelmetlen halálát. Én meg nem tudom, képes voltam-e okosan vigyázni, figyelni rá... megőrizni a családi meleget, úgy szeretni, hogy pótoljam őt? Alig vagyok otthon... magára hagytam… – tűnődött félhangosan.

– Ne vádolja magát azzal, amiről nem tehet.

Talán nem is hallotta a nőt, a lánya fölé hajolt, arcát simogatta. Aztán feleszmélt. Megkerülte az ágyat, közelebb lépett és katonásan bemutatkozott.

– N. őrnagy vagyok, Ildikó édesapja. Engedje meg, hogy hálámat fejezzem ki önnek, hogy mellette van. Nem tudom megvárni, míg magához tér, sok a gondom mostanában… Bízom benne, holnap már megint az én magabiztos nagylányom lesz ő... Szeretgesse meg azért egy kicsit, úgy láttam az előbb, megbízik önben – jelezte ujjával az imént látott kézfogást. – Csak egy percre ugorhattam be, mennem kell. Köszönöm.

Kezet csókolt Magdának, még egy puszit lehelt Ildikó homlokára, az ajtóból visszaintett.

A főorvosnő este érkezett, bebugyolálta a tétován mozgó lányt és közben beszélgetett hozzá:

– Otthon azonnal feküdj le, most is egyedül leszel, de apád alaposan feltöltötte a frigót, bőségesen vacsorázhatsz.

Mielőtt elmentek, Ildikó még Magdához lépett.

– Anyácska voltál, sohasem felejtelek el – rebegte.

 

Amíg az asszony előkészítése tartott a műtétre, annyit megtudott az őrnagyról, hogy a kórház igazgató főorvosának testvére, ő maga az Egészségügyi Minisztérium egyik főosztályvezetője, felelőssége nagy, már régen titkos anyagokon dolgozik, magánéletre alig marad ideje.

    Magda az operációból lassan épült fel, komplikációk adódtak, nagyon legyengült, sokat aludt. Egy délelőtti szundikálásából puha érintés ébresztette. Ismerős arc mosolygott rá.

– Nem baj, hogy felébresztettelek?

– Dehogy… Ó, de örülök neked! Jól vagy?

– Igen, jól vagyok… Tudod az a fiú csak egy barát… én meg annyira egyedül…

– Nekem nem tartozol semmi magyarázattal – tette kezét a lányéra Magda. Ildikó fátyolos szemmel nézte, aztán gyorsan kis csomagot vett elő.

– Meg se köszöntem, hogy annyit segítettél. Apa is kézcsókját küldi neked, én meg ezt hoztam – bontotta ki a két szelet dobostortát rejtő selyempapírt. – A nővérek szerint erősödnöd kell, és azt súgta egy angyalka, hogy ezt kívánod.

– Jól súgott… De mit segítettem én?

– Anyácska szemével vigyáztál rám, amikor olyan nagyon magamra hagytak.

 

*

Magda két év múlva újabb, súlyos műtéten esett át – ugyanott. Érdeklődött a katonatisztről. A főnővér emlékezett az Ildikóval töltött napjára, és komolyra vált arccal mondta el:

– Az őrnagy úr nemrég főbe lőtte magát.

– Mi történt?

– Azt nem lehet tudni… Holtan találtak rá a minisztériumi szobájában.

 

Szerző: papayaranka | 2011. szeptember 9.