1.Vendégoldal: Köszönöm barátaimnak, hogy műveikkel megajándékoztak.


George Tumpeck írásai és fotói


Játszanak velem az angyalok,  előadja: Kováts Péter

 

…játszanak velem az angyalok

 

Talán csak egy picit elfáradtam,

talán unom, hogy magam vagyok,

fáradt szemem is lecsukom már

s játszanak velem az angyalok.

Messziről szemlélem önmagam,

nem tudom, hogy itt, vagy ott vagyok,

ha esetleg nem ébrednék fel,

ne sajnáld azt, ha meghalok.

Jössz majd Te is, az élet rendje ez.

Találkozunk a túlsó oldalon,

Gioconda arccal rohansz felém,

s boldogan ölel át két karom.

Talán csak egy picit elfáradtam,

talán unom, hogy magam vagyok,

fáradt szemem is lecsukom már,

s hullanak velem a csillagok.

Csak egy hang, egy eltévedt mosoly,

a kiáltó semmit ölelő fáradt karok.

az emlékek homályos foszlánya -

már magam sem tudom, mit akarok.

Aludni végleg? Ébredni gyorsan?

Veled lenni, vagy csak egyedül?

Birkózni a gondolatokkal

és nem számit már ki van felül.

Talán csak egy picit elfáradtam,

talán unom, hogy magam vagyok.

Fáradt szemem is lecsukom már,

s játszanak velem az angyalok.

 

Naplemente

 

Mondd, lesz e csendes nyarunk

s vajon látjuk a megsárgult őszi avart?

Megyünk -e még a széllel szemben,

vagy nyeljük a port, melyet felkavart?

Vajon lesz e még erőnk lépni egyet,

és lesz -e, ki hallja erőtlen szavunk,

érdekel -e más embert is,

hogy születtünk, éltünk s meghalunk.

 

──◦O◦──

 

Az úton

 

Mondd, akarsz-e barátom lenni,

vagy csak kegyelmet keresel,

egy férfi vállat, amin lehet sírni,

vagy érző embert, kit érdekel.

Süket fülekre talált esti fohász,

mely úgy kezdődik: Édes Istenem…

segíteni ő már nem fog rajtad,

s nekem sem vagy a gyermekem.

Állj talpra, de csak előre haladj,

a dombon felfelé egyre nehezebb,

ha csúcsra értél, ne nézz vissza;

senki sem lesz, aki integet.

 

 

Vajon lesz-e?

 

Vajon mit mond az ég, mikor a sötétség dalol

amikor a csillagok összebújva félik a magányt

a Hold is szégyenlősen elfordul tőlük

magára hagyva sok kikent utcalányt.

Vajon mit mond a fa, kin nem terem virág

a száraz faágak is sírnak a szélben

a levelek már búcsú nélkül hullanak

és utolsó sóhajuk lebben a légben.

Vajon mit mond a tó, mikor jégpáncél borítja

amikor a rianás is csak magának sikolt,

majd a kies hómező is úrrá lesz rajta

és a sötétben csak a  bagoly rikolt.

Vajon látjuk-e a napot az égbolt peremén,

amikor álmosan kelve jóreggelt kíván,

csillagot, Holdat maga mögött hagyva

pajkosan búcsúzik késő délután.

Vajon lesz e még koldus kezében kenyér,

és háztető a megőszült fejek felett

a megnemszületett gyermeknek jövő

és a halottainknak új kereszt

 

Vajon lesz e...

 

 

 

 

 

Hajnali séta

Egy hideg nap sötét hajnalán,
mely az éji zajjal van tele,
csak ülök, fűtetlen a szobám,
s megfagyott kezem lehelem.
Mellettem csak hű társam,
egy pálinkás üveg vacog –
szegény, este még tele volt,
most csak szomorúan kong.

Kint tombolnak a mínuszok,
hideg szél süvít az ablakon.
A farkasok is megfagytak régen –,
hogy velünk mi lesz, azt nem tudom…
Csak kutyám ül az ölemben,
meleg nyelvével nyalogat,
néz rám csillogó szemekkel,
és nedves orrával noszogat.

Ki kell őt vinni, de a szél süvít,
talán az ajtó sem nyílik már,
ám úgy látom, a szükség nagy úr,
s a kutya már az ajtóban vár.
Én csendesen lépkedek,
ő vidáman előre rohan,
farkát csóválja, s követem én,
lábam alatt csak a jég rian
s fény játszik a hold üstökén.

Utunk a temetőn át vezet,
hol holtak nyugszanak csendesen,
elhagyott sírokon fura figurák,
jégangyalok intenek kedvesen.
Szemem látja, agyam felfogja,
de megérteni soha nem fogom;
Miért mindig a jók mennek el?
Valaki mondja meg, én nem tudom.

Van kit siratnom, elmentek sokan,
a névsor bővül az évek folyamán,
elfogadni, sajnos, már sosem fogom –
ez nem egy követendő hagyomány.
Sokan mondtak, az élet rendje ez!
Készülünk a napra éveken át,
Virágot hordunk a halottak sírjára,
s sajátunkhoz veszünk fel új ruhát.

Idáig értem a gondolatban,
s egy szélfuvallat szállt felém,
talán egy kószáló lélek hatalma –
de nem vártam meg a fejleményt…
Szerencsére a temető is véges,
kutyámmal lassan visszafordulok
a jégangyalkák búcsút intenek,
az élettől még pár napot koldulok.

 

 

Részlet Hegymenet c. memoárból

 

Ember tervez, aztán jön a nő.

Nejem terhes lett. Szokásos recept, férjnek:

- Szedem a pirulát! - Közben dehogy.

- Na – mondom -, akkor most elvetetjük. - Hű, lett is cirkusz rendesen. Nem akarom ragozni a többhetes visítozást, ő győzött, azzal a feltétellel, hogy több nem lesz. Nagyon boldog volt, neki tőlem ez lesz az első gyereke. Én nem tudom, ez valamiféle rang lehetett, de minden barátnőm, feleségem ezt akarta.

Igazából tönkretette a szexuális életemet, mert nem tudok, és tudtam úgy szeretkezni, hogy ne egy pólyában üvöltő dervis képe lebegett volna előttem. Úgy meg nem olyan romantikus. Állítólag közösen elhatároztuk, hogy erre a nemes eseményre anyósomat megint kihozatjuk. Tulajdonképpen nem is nagyon bántam, én már tudtam a rutint, a fürdetést, a pelenkázást, az etetést. Csak nekem lesz könnyebb. Nejem rögeszmeszerűen ragaszkodott ahhoz, hogy a terhestornára járjak vele. Na, kérem, ez egy mártírképző tanfolyam. Valahogy az emberiség elszaporodott e nélkül is. A kedves férjekre zsákokat szereltek, hogy át tudják érezni a terhesség nehézségeit, valamint gyakorolni kellett a szülés közbeni lélegzéstechnikát. A férjeknek is. Egy óra után nekem már szülési fajdalmaim is voltak, belémbeszélték. Többször nem mentem el. Persze ez nem ment olyan simán, mert hát a nejem!

Anyós egy héttel a szülés előtt érkezett. Kedves feleségem elintézte a kórházban, hogy a szülésnél jelen lehessek. Hát nem örültem neki, megmondom férfiasan. Azt, a maradék kevéske kedvem is elvették a nemi élettől, ami még maradt volna.

Jöttek a fájások, irány a kórház. Anyós a kezeit tördelte, majd az enyémeket. Csak én mehettem be a szülőszobába. Mértük a fájások közötti időt, beszélgettünk. A szomszéd ágyon egy másik hölgy vajúdott, úgy, hogy váltva fájtak és váltva nyögtek. Tizennyolc órát tartott ez a várakozás, anyósom romokban hevert, legalábbis idegileg. Valamikor hajnalban tolták be a szülőszobába. Nem az anyóst. Engem beöltöztettek – mint egy műtőst – zöld ruhába, sapkával, álarccal. Kimentem a drága mamához, aki halálra rémült a látványomtól.

– Mi történt?

– Még semmi, de az orvos már hazament, így én fogom levezetni a szülést.

Simán torkán akadt a kávé és prüszkölve köpködött. Mondtam neki:

– Mama tartson ki, ha a lányával végeztem, jövök és megoperálom. Erről jut eszembe, hogy is volt az a visítozás múltkor a szőnyegrojtok miatt? – Nem volt humorérzéke.

Nekem is elszállt a jókedvem, amikor megtudtam, hogy a másik hölgynek halva született a babája. Ez önmagában is elég morbid, de amit ezután láttam, az kiakasztott rendesen. Érkezett egy pap, egy fényképész, és a tíztagú család. A szülőszoba előtti belső folyosón, ami azért el volt zárva a többi résztől, mindenki fényképeztette magát a halott csecsemővel. Ekkor tudtam meg, hogy ez a harmadik halvaszülése a hölgynek.

Ilyen előzmények után léptem be a műtőbe, ahol nejem első kérdése, hogy mi van a másik hölggyel. Hazudtam neki egy egészséges kisbabát meg egy rakás felesleges virágot. Megnyugtattam, őt nem fogom terhelni ilyesmivel, a gyerek a fontos. Egy napra egy ajándék elég. Azt hiszem, hogy ez, egy bocsánatos bűn volt. 

Megkezdődött a szülés, én a fejénél, az orvos a lábak közt. Én az orvos szemét néztem, ő az enyimet. Pár pillanatra, nejem szinte teljesen fölöslegessé vált. Az előző halvaszületés okán szemeim nem jósoltak hosszú életet az orvosnak. Érezte. A baba kisebb segítséggel, de kitornázta magát, nekem jutott a zsinórvágási feladat. Nem lelkesedtem, én sem szeretem, ha belepiszkálnak a dolgomba. A gyerek fölsírt, becsomagolták, és a kezembe nyomták. Kislány volt, nagyon hosszú fejel. Az orvos nyugtatott.

– Fog ez még változni. – Hónom alá csaptam a kölköt, és a nejemmel törődtem. Közben a nővérke, könnyékig matatott benne, kapkodta kifelé a fölösleges sallangot. Ezt látva, határozottan kisebbségi érzésem támadt. Mondtam is az orvosnak, hogy ne sajnálják a cérnát, szűkítsék, amennyire lehet. Kitessékeltek, hogy tisztába teszik a nejem és a gyereket, aztán betámogathatom a nagymama romjait. Mikor kiléptem, még mindig műtősruhában, a nyakamba ugrott. Mondtam neki, hogy minden simán ment, csak amikor elharaptam a köldökzsinórt, akkor letört az egyik fogam. Menjünk a fogorvoshoz, a lánya már jól van. – Már tudott nevetni, és egy kulcscsomóval csapkodta a fejemet, nem teljesen pajkosan.

Három nap múlva vittem őket haza. A gyermek feje tényleg gömbölyödni kezdett és szépen kisimultak vonásai.

Persze rögtön:

- Kire hasonlít? Az orra a nagypapáé, a szeme a nagymamáé, a haja a... – és így tovább. Hát elképzeltem, hogy’ nézne ki. Borzasztó! Ehhez képest egy aranyos baba lett. Az első napokban azért én fürdettem, mert én már rutinos dada vagyok, sőt a pelenkázás is nekem egyszerűbb. Mondták ők.

Nejem büszkén rótta a köröket a lakásban, és úgy vigyorgott, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon, aki képes volt szülni. Szép lassan azért rájuk tukmáltam a gyereket.

 

 

béka

 

Róka koma

 

Róka koma hosszú farka

vörös szőrrel van takarva,

fehér bojt is van a végén,

ott lakik az erdő szélén.

 

Kicsi róka tyúkot lopott,

a tyúkólba lopakodott,

lett is ott nagy riadalom,

mérges kutya ugat nagyon.

 

Szaladt biz’a kicsi róka,

szedte lábát a nagy hóba.

Hócipője nem volt rajta,

nem volt ő egy fázós fajta.

 

Kutya ugat, gazda morog:

- Róka koma tyúkot lopott!

Ő a dolgát jól végezte,

ha nem tenné, most éhezne.

 A szemtelen mókus

 

Hajnalok hajnalán az erdei kuckóban

manócska ücsörgött és kávét ivott,

álmos szemeit kezével dörzsölte,

kávéja mellé egy cigit szívott.

 

Minden reggel, mikor a Napocska kel

mogyorós zacskóval az erkélyen áll,

mókusok hada éhesen lesi,

s ha nem elég gyors, az egyik kiabál.

 

- Mi lesz már he, hol a mogyoróm?

Ne henyélj manócska, éhes a család!

Lábával toppantva, kétlábra állva,

szemtelen mókusunk emígyen kiált.

 

S eljött a nap, mikor nincsen mogyoró,

manócska tudta, de a bolt is bezárt,

a dühös kis mókus a szobába rontva,

rekedt kis hangján megint reklamált.

 

Manócska mosolygott, majd elnézést kért,

kezével intett, hogy holnap talán.

Mókusunk mancsait csípőjére téve,

dühösen morogva odébb is állt.

 

 

Maci vacsorája

 

Maci ült az erdőszélen,

testvérével  játszott.

Málnabokor volt előtte,

csak a füle látszott.

 

Barna volt az ő bundája,

tisztán tartja anyukája.

Reggel-este tisztogatja,

a mancsait nyalogatja

 

Málna után epret evett,

kisöccsével veszekedett.

Mérges is lett a mamája:

- Nem kapsz epret vacsorára!

 

Szomorú a kicsi medve,

nagyon el van keseredve.

Megsajnálta a mamája,

kapott epret vacsorára.