2.Vendégoldal: Köszönöm barátaimnak, hogy műveikkel megajándékoztak.


Bárányi Ildikó: Hosszú túrára indultál

Nagajtai Kovács Zsolt: Képzavar, Csak úgy írogatok, A szép özvegy tűzoltóné és Homály Jenő igaz története


Bárányi Ildikó

 

 

 

 

Hosszú túrára indultál

 

Hosszú túrára indultál. Egy darabig elkísértelek. A hegyi ösvényen kézenfogva mentünk egymás mellett, lépteink alatt a hó nyikorgása siratta elvesztett ártatlanságát.

– Aztán vigyázz magadra, nehogy megegyen valamilyen erdei manó – tréfálkoztál az elválásnál.

– Ne aggódj! A nyomokon visszatalálok.

Hamar elnyelt az első kanyar. Sietned kell, későre jár. Visszafordultam az úton, fenyő és nyírfaóriások sorfala között. Azt mondják, az erdőnek füle van. Behunyt szemmel hallgatózva azonnal észreveszem, ha valami mozdul. De sehol semmi. Ekkor hirtelen felhangzott a búcsúzóul felém küldött Hahó! Holla-la-rió... Egy fáradt visszhang ráfelelt:.. rió... rió.

Attól kezdve úgy éreztem, egyedül csak én élek a világon. Mintha mindent, ami mozgott valaha, fehér szemfedő takarna. Még bagoly se huhog ebben a kísértetvilágban. Szárnysuhogásnyi életzaj, vagy harkálymorzé üzenet... Semmi. Csak a fák lelke nyög keservesen a fagy szorításában, mint régi bútorok a kicsi házban, ha a halott gazda szelleme hazajár. Még hogy manó! Csak jönne már! Piros sapkával, zöld szakállal, sárga szemmel - és hahotázna!

Szaladni kezdtem. – Gyere manó, fogj meg! Ne bújj el előlem, nem bántalak! Gyere, ugorj már!

Nem fogod elhinni. Ugrott. A nyakamba, hátulról. Megbicsaklott térddel a földre esve, csak pár pillanat múlva értettem meg, hogy az egyik fenyőágat megérintettem és a hó a nyakamba zúdult.

– Na, elég volt a képzelgésből – parancsoltam magamra. – Az ösvényre kell figyelnem. Ha a régi nyomomba lépek, akkor a jobb oldalamon végig mellettem van a te nagy, biztonságos bakancsod rajza, mintha még mindig fognád a kezem. Nem vagyok egyedül. Így haladtam, míg az ösvény egy jól kitaposott szélesebb útba torkollt, s ott nagyon hamar ráuntam az idegen lábnyomok cikornyáit nézni, mikor körös-körül olyan csodálatos a táj.

Fejem fölött fehér ágszövevény, mint vert csipke terült a szürkéskék égre, s már egyáltalán nem éreztem szemfedőnek. Mellettem pihe terhük alatt lassan ringó bokorágak végén, fejüket hópárnába fúrva a rügyek tavaszt álmodtak.

A kanyarban hirtelen jelzőtábla villant – tízpercnyi járás a menedékház. Nem tudtam örülni ennek. Ekkor döbbentem rá, már félórája egyedül vagyok. Hiszen mióta a biztonságos, forgalmas úton járok, hűtlen lettem a nyomodhoz. S keserves volt a felismerés, hogy két embert néha csak a bizonytalanság és a félelem érzése tart kézen fogva.

Sokáig topogtam a menedékház előtt a hóban. Vezekelni akartam. Ha már nem lehetek veled, legyek egészen egyedül. A fenyők zöldje lassan feketébe váltott, s az ágak hegyén itt-ott kigyúltak  a karácsonyi csillagok. Újra félni kezdtem. Téged féltettelek, míg nagysokára felhangzott a jól ismert hahó...

Akkor éreztem csak, mennyire átfáztam. Sietve a kandalló mellé bújtam... Emlékszel? Mikor beléptél egy könyvet lapozgatva, közömbösen kérdeztem:

– Megjöttél, kedves? Na, milyen volt?

– Csodálatos a téli erdő csendje. De rossz egyedül...

(Ezért az utolsó három szóért, tartoztam ezzel a vallomással.)

 

 


Nagyajtai Kvács Zsolt

 

Képzavar

http://www.youtube.com/watch?v=IFtYYHMYfmc

Elhunyt szerkesztő társam emlékére. Nyugodj békében, kedves Zsolt!

 

Csak úgy írogatok

 

 

Fura dolog ez, kérem. Az embernek éppen semmi konkrét mondanivalója nincsen, de zakatol az agya, ezrével követik egymást az összefüggéstelen gondolatok… Olyankor én leülök a gép elé, és írogatok, össze-vissza mindent, ami eszembe jut. Volt már olyan, hogy kijött belőle valami jó is, és olyan is megesett, hogy nekem magamnak sem volt fogalmam arról, miket is hordtam én össze az írással. Mindenesetre újra és újra, csak úgy írogatok. Csak úgy…

Lehet, hogy neked, lehet, hogy nektek, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy másoknak, lehet, hogy mindenkinek, de lehet, hogy csak magamnak. Ha csak magamnak, az nagyon rossz lenne…

Csak úgy írogatok. Ez persze nem azt jelenti, hogy ész nélkül, cél nélkül, bár lehet, hogy ez lesz a vége. Különösen igaz ez az ész nélküliségre való utaláskor. Épkézláb ember ugyanis, ha hozzáfog valamit írni, akkor előre kigondolja a lényeget, gondosan megválogatja a szavakat, ügyel arra, hogy minden szó és betű a helyén legyen, nem pedig úgy tessék-lássék módon, hanyagul papírra veti a gondolatait. Ehhez képest valóban „ész nélküli” ez az írás. Az ember ilyenkor ugyanis mást sem tesz, mint folyamatosan gondolkodik, ámde nem egyetlen témáról, ahogyan illene, hosszan, összefüggően és főleg logikusan, hanem cikázik az agy, össze-vissza forognak a kerekek, egyetlen másodperc alatt ezer gondolat villan át rajta, és a végén – tán szerencsére – kiválaszt egyet, amit az adott ezredmásodpercben a legérdekesebbnek, jobb esetben a legfontosabbnak talál.

Csak úgy írogatok, és közben százával hangzanak fel bennem nem túl régi dalok, melyekhez esetleg emlékeim is fűződnek, vagy ha nem, hát legalábbis nagyon tetszettek abban az időben, amikor újak voltak, de tetszenek a mai napig is.

Csak úgy dúdolgatok… „Hová tűntek, mondd, azok az évek, Hová tűntek a szép ígéretek?” Igen, örök kérdés, különösen ötven éves koron túl. (Jóval túl…) Bár azt gondolom, nem lényegtelen, ki ígért, mit ígért, és amit ígért, azt mivel kapcsolatban ígérte. Mars innen, te cinikus énem, itten mostan a nosztalgiázásnak vagyon az ideje, jobb szóval az emlékezésnek. „Ha találkoznánk, már meg sem ismernélek, De néha még álmodom veled…” Micsoda elképzelések ezek… Még hogy nem ismernélek meg. Hajjaj, dehogyis nem… Igaz, tudom én, hogy a dalban ezek gyerekkori emlékekre utalnak, és mi már igencsak benne voltunk a felnőttkorban, amikor találkoztunk. Én emlékszem minden pillanatra, és még azt sem mondhatom el, hogy csak néha álmodom veled, hiszen én tudom, hogy az a néha, az bizony nap mint nap… Mert minden nap együtt vagyunk, együtt álmodunk.

Csak úgy írogatok. A semmiről, mindenről. Hangulatról, érzésekről, érzelmekről, emberekről, néha művészetről, gyakrabban hétköznapi hősökről. Szóval, az életről. Az életről, igen… Ha egyszer számvetést csinálok majd magamban (nem, ne még, korai még, Nagyajtaikám, ne kapkodj), akkor igencsak vegyes képet mutatna az egyenleg. (Azt hiszem, ezzel sokan mások is így lennének.) Mondjuk, hogy a mérlegnek két serpenyője közül az egyiket elégedettségnek neveznénk, a másikat elégedetlenségnek. Nem lennék meglepve, ha a mérleg nyelve nagyjából egyensúlyban lenne. Azt kérdezitek, Barátaim, miért nem úgy nevezem a mérleg serpenyőit, hogy boldogság és boldogtalanság? Azért, mert boldogság nincs, vagy ha van is, akkor az – mint minden a világon – relatív, természetesen. Ennélfogva és következésképpen boldogtalanság sincs. Ha boldognak érezhettem magam, akkor sem élvezhettem ezt valamiféle hátsó gondolat nélkül, ott motoszkált mindig bennem az, hogy talán drágább árat fizettem érte, mint amennyit megért… Most ne gondoljunk arra, hogy van nekem két szép gyermekem, van egy unokám, lakásom is van, nyugdíjam is van (abból aztán van csak igazán!), satöbbi. Ezek együtt járnak egy normális élettel (eszerint az enyém eddig az volt?), annak mintegy a kísérői. Én most az érzésbeni boldogságra gondolok. Ugye, vagytok sokan, kik belátjátok, hogy igazam van? Rendben, lehet, hogy többen vagytok, akik azt mondjátok, ez a Nagyajtai már egy kicsit gyagyás… A véleményem akkor sem változik, sem a boldogság, sem a boldogtalanság tekintetében. S hogy nincs igazi boldogság, az ebben a vonatkozásban – szerintem – igaz, emiatt így megélni nem is maradéktalan öröm. Öröm viszont, hogy ugyanilyen megfontolásból totális boldogtalanság sem létezik, mert minden ilyen érzésben fellelhető valamekkora, aprócska pozitívum, pusztán szemlélet és felfogás kérdése az egész.

De én csak úgy írogatok. Talán csak magamnak, talán neked, esetleg senkinek (ezt azért szeretném nem hinni), szívem szerint hinném, hogy mindenkinek. Ám ezt sem merem hinni, így tehát csak írogatok mindenkinek, aki olvassa. Azt remélem, sokan lesztek. És akkor is sokan lesztek, amikor legközelebb a kutyusokról, barátságról, az egymásra utaltságról írogatok nektek.

De addig még néhányszor felkél a Nap. 

 

 

A szép özvegy tűzoltóné és Homály Jenő igaz története

 

A férfiak nem tudtak arról, hogy majd' mindenkinek volt egy páréjszakás kalandja az özveggyel, ezért minden férfi titokzatos mosollyal ábrázatán titokként őrizte azt, amit saját jogán mindenki tudott.

    Özvegy Hamussy Ottokárné, született Szépölű Anasztázia vígan élte szerénynek vagy visszahúzódónak jóindulattal sem nevezhető életkéjét kicsiny falujában.

    Anasztázia asszonyt jószerencséje mindennel megajándékozta, amivel rendelkeznie kellett egy Anasztázia-korú és temperamentumú özvegyasszonynak. Mosolygó arca, hatalmas, kék szemei, kontyba fogott hosszú, szőke haja izgatóvá tette őt a férfiak számára. Hatalmas, de formás keblei nem lógtak a hasára, pár kiló súlyfeleslege dacára keskeny derekát és széles csípőjét a megfelelő szabású ruhákkal külön kihangsúlyozta. Nem volt férfi a faluban, aki ne felejtette volna rajta a szemét Anasztázián, bárhol is jelent ő meg. De olyan férfi sem sok volt a faluban, aki ne tudott volna ódákat zengeni az asszony öléről, annak forróságáról, ha ezek a férfiak tudták volna, mi az óda, és hogyan kell azokat zengeni. De mert nem tudták, ezért csak emlékeikben élt az a néhány feledhetetlen éjszaka, amit együtt tölthettek Anasztáziával. A férfiak természetesen nem tudtak arról, hogy majd’ mindenkinek volt egyszer egy páréjszakás kalandja az özveggyel, ezért minden férfi titokzatos mosollyal arcán titokként őrizte azt, amit saját jogán mindenki tudott. 

    Ha Anasztázia istenáldotta idomaihoz hozzávesszük azt, hogy a hölgy éppen a negyvenedik életévét múlatta, akkor bizonyára még érthetőbb a férfinépség megszállott rajongása a szép özvegy iránt.

    Özvegy Hamussy Ottokárné (született Szépölű Anasztázia) közel tíz esztendőt élt nem különösebben boldog házasságban Hamussy Ottokár tűzoltó őrmesterrel, mígnem egy szép napon Hamussy Ottokár tragikus baleset áldozata lett. A hivatalos változat szerint hivatása teljesítése közben hősi halált halt, a hír bővebb információt nem tartalmazott. A faluban viszont – néhány minden lében kanál vénasszony jóvoltából – szárnyra kapott a pletyka, mely szerint Hamussy Ottokár tűzoltó őrmester éppen a szeretőjénél (hogy Anasztázia mellett mi szükség volt még szeretőre is, azt hét öregasszony sem tudta) teljesített magánjellegű tűzoltási szolgálatot szeretője ölében, amikor az asszonyka férjura váratlanul hazaérkezett. Hamussy Ottokár pedig kapta magát, és – más választása nem lévén – kiugrott az utcára a tetőtéri szobácskából, egy szál semmiben, kezében az alsógatyájával. Az ablakpárkányon azonban megcsúszott, a levegőben már nem tudta korrigálni sem testhelyzetét, sem röppályáját, így tehát földet éréskor a nyakát szegte. A tűzoltó bajtársak menteni igyekeztek kollégájuk, valamint a mundér becsületét, nagy erőkkel a helyszínre érkeztek, felgyújtottak egy utcai deszkabódét azért, hogy legyen mit eloltani, és mondhassák, hogy bajtársuk a tűz oltásakor halt hősi halált, ruha pedig azért nincs rajta, mert egy vizes pokrócban ment be a bódéba. A pokrócot később senki nem kereste, és azt sem kutatta senki, mi a csodának kellett bemenni egy égő deszkabódéba, és a vizes pokrócot miért nem lehetett a tűzoltó védőruha köré tekerni…

    A pletykát kevesen hitték el a faluban, ám Anasztázia tudta, hogy a pletyka – sajnos – bizony szó szerint az igazságot takarta. És mert az igazságot takarta, nem sokáig bánkódott, két hét után összebújt a falu lottóárusával, aztán a zöldségessel, majd a patkoló kováccsal szűrte össze a levet. A patkoló kovács úgy meglepődött első alkalommal, hogy minden ruhát ledobált magáról, csak a bőrkötényt hagyta magán, de annyi esze volt, hogy azt legalább a hátára húzza. Másodszorra már pikantériát láttak Anasztáziával a bőrkötényben, harmadszorra azonban belátták, hogy arra bizony semmi szükség az ő szerelmeskedésük idején. Sorra került még a falu jegyzője, állatorvosa, gombaszakértője, sőt a szippantós autó vezetője is, nem beszélve a rendőrről, a kútfúróról, a hentesről és a kocsmárosról, a köztisztasági menedzserről (ő magyarul utcaseprő, de manapság így hívják hivatalosan), meg ki tudja még, kiről…

    Időközben a Hullócsillag Biztosító Társaság kis fiókirodát nyitott a faluban, mely fiókiroda vezetője, ügyintézője, fullajtárja, takarítója egyszemélyben Homály Jenő volt. Homály Jenő gyomrát állandóan száraznak érezte, lelkében pedig – meggyőződése szerint – folyamatos légköri homály uralkodott, ezek értelmében tehát Homály Jenő megtestesítette magában a „száraz légköri homály” meteorológiai fogalmat. Annak érdekében, hogy ez a szárazság elmúljon, Homály Jenő tíz évvel ezelőtt masszívan piálni kezdett, bízva abban, hogy e tevékenysége mulasztó hatással lesz a légköri homályra is, azonban célját nem érte el. Minél többet ivott, gyomra annál szárazabb lett, lelkében pedig a homály inkább csak nőtt, mintsem csökkent volna. Annyit viszont elért, hogy a Hullócsillag Biztosító Társaság központjából kiebrudalták, és a főnökök úgy vélték, a falu irodájában nyugodtan pirtyelhet egész nap, úgysem lesz ott dolga soha.

    Az új ember érkezése felébresztette özvegy Hamussy Ottokárné érdeklődését, furcsa, régen nem tapasztalt érzéseket figyelt meg magán. Az iroda megnyitása másnapán elment Homály Jenőhöz, és biztosítási eseményt jelentett be. Eszerint a szélvihar levitte a háza tetejéről a tetőfedő cserepeket, Homály Jenőt pedig arra kérte, hogy mint kárszakértő vonuljon ki a házához, és mérje fel sokszázezer forintos kárát, nem lesz hálátlan. A nyomaték kedvéért pislogott is vagy negyven kacérat. Homály Jenőt ez nem hatotta meg, közölte, hogy a hölgy biztosítása viharkárra nem terjed ki, ezért tehát nincs miért a helyszínre látogasson.

    Anasztázia asszony azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Kiderítette, hogy a biztosítása tűzkár esetére (naná, ha már néhai Hamussy Ottokár tűzoltó volt) visel kockázatot, ezért tehát a szobájába bekészített egy locsolónyi vizet, majd meggyújtotta a csipkefüggönyt. Mielőtt nagyobb baj lett volna, lelocsolta vízzel, a függöny azonban így is hasznavehetetlenné vált. Ezután körbenézett a ruhásszekrényben, elővett néhány ócska kacatot, amit már úgysem hordott évek óta, és a ház pincéjében azokat is meggyújtotta, a locsolóban lévő vízzel pedig eloltotta. Másnap újra felkereste Homály Jenőt, erre az alkalomra külön gonddal sminkelte magát, és a legmélyebb kivágású blúzát vette fel, a legrövidebb szoknyájával. Leült a vendégfotelba, lábait úgy emelgette, hogy átlátszó bugyija szinte folyton látható legyen, és majd’ megpukkadt dühében, hogy ez a látvány Homály Jenőt tökéletesen hidegen hagyta. Homály Jenő meghallgatta a tűzesetről szóló panaszt, jegyzőkönyvet vett fel, és közölte, rengeteg dolga okán a jövő héten, pénteken tud kimenni kárfelmérni, délután háromkor. Anasztázia bedobott minden olyan trükköt, amitől remélte, hogy jobb belátásra bírja a derék biztosítós embert (mit fog ő csinálni még tíz napig férfi nélkül, ki sem bírja), végül a következő nap este hat órájában megegyeztek.

    Az özvegy másnap délelőtt elsietett a boltba, mert estére vacsorát akart készíteni és mákos süteményt akart sütni. Vacsorára rántott sertésszeletet gondolt rizzsel, süteménynek mákos rácsost. Egész nap a konyhában foglalatoskodott, fél hatkor elkészült mindennel, akkor eszébe jutott, hogy egy üveg bort legalább vehetett volna… Lóhalálában elszaladt még a boltba, a bort otthon a hűtőbe dobta, villámgyorsan lezuhanyozott, ám felöltözni nem maradt ideje. Sebaj, annál simábban mennek majd a dolgok – gondolta, amikor csöngettek a kertkapun. Kinézett az ablakon, a kapu előtt Homály Jenő állt lassan megszokottnak mondható faarcával. Anasztázia magára kapott egy aránylag mindent takaró köntöst, és sűrű szabadkozások között – miszerint annyi dolga volt, hogy felöltözni sem volt ideje, hehehe - ment kaput nyitni. A kapuban megcsapta Homály Jenő leheletének rendkívül egyedi, koktélszerű illata, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mondván, a rántott hús majd csak elnyomja…

    A szobában Szépölű Anasztázia szépen megterített asztalhoz invitálta Homály Jenőt, hellyel kínálta, majd ő maga is leült Jenőtől jobbra. Kissé kinőttnek tűnő köntösét ide-oda húzogatta magán, de bizony nem sok sikerrel. Hol a kebeléből látszódott több az illendőnél, ha azt Anasztázia helyreigazította, akkor az öléből villant elő jóval nagyobb darab, mint amekkorát az etikett megengedett volna. (Már csak azért is, mert az etikett ezen testrészből egy négyzetcentiméternyit nem engedett megmutatni, mint tudjuk.) Az özvegy addig huzigálta kis köpenykéjét, míg végül mindenből kilátszott valamennyi, és ezzel az eredménnyel Anasztázia tökéletesen elégedett volt.

    Homály Jenő viselkedésében e rövid pár perc alatt megdöbbentő változás állott be. Mindenekelőtt eltűnt arcáról a semmitmondó kifejezés, arca kipirult, szeme élénken csillogott, és ami a legcsodálatosabb volt, Jenő elkezdett beszélgetni. Semmi jel nem mutatta, hogy zavarban lenne, felszabadultan, mintegy otthonosan viselkedett, kinyitotta a bort, de csak egyetlen kis kortyocskát ivott belőle, míg Anasztázia két pohárral is oltotta szomját. Mindeközben Homály Jenő le nem vette a szemét Szépölű Anasztáza öléről, közben ugyan mosolygott, mesélt, viccelt, de nem bírta sokáig. Fölállt az asztaltól, átölelte vendéglátóját, talpra segítette, megcsókolta, és az ágy felé indult, miközben – Anasztázia nem kis segítségével – a köntöst villámgyorsan lehámozta az asszonyról. Az ágyban megfeledkeztek arról, hogy a rántott szelet és a rizs kihűlt, a mákos rácsosnak sem ártott, hogy még mindig a tepsiben volt. Most egész más dolga volt Anasztáziának és Jenőnek, a cselekedet végrehajtása egyetlen perc halasztást nem tűrt tovább.

    A sajnálatos tűzeset, és a tűzben keletkezett károk felmérése a teljes feledésbe merült.

    A forró és boldog ölelés után Homály Jenő beszélni kezdett. Elmondta, hogy tíz évvel ezelőtt elhagyta a felesége, összeállt egy aranyásóval, és elköltözött a pasassal Kaliforniába. Azóta az élete egy hajítófát sem ért, nem történt vele semmi örömteli, egészen a mai nap délutánjáig. A mai nap délutánja óta azonban újra boldog, és a boldogságát szeretné Szépölű Anasztáziával megtartani.

    Özvegy Hamussy Ottokárné válaszában meghatottan közölte, hogy szerelmet érez Homály Jenő iránt, és szeretné, ha az özvegyi nevét hamarosan átcserélhetné a Homályné Szépölű Anasztázia névre, mert az sokkal jobban hangzik. Ezután újra csak hosszan ölelték egymást.

    Az esküvő napját egy közeli időpontra tűzték ki, az esküvőn a falu férfinépe búskomor képpel jelent meg, mert tisztában voltak azzal, hogy Anasztázia ezután soha nem lesz senkié, csakis Homály Jenőé.

    Homály Jenő fizikai és lelki egyensúlya helyreállt, gyomrát soha nem érezte száraznak, és az eddigi száraz légköri homály úgy eltűnt a lelkéből, mintha sosem lett volna ott. Új barátokat szerzett a faluban, mindenkivel jó viszonyt ápolt, és a féltékeny férfinép is beletörődött a megváltoztathatatlanba.

    Homályné Szépölű Anasztázia soha nem vágyott ezután más férfiak társaságára.

    A Hullócsillag Biztosító Társaság a fiókirodáját hamarosan bezáratta a faluban, ámde Homály Jenő ezt egy cseppet sem bánta. Ingatlanközvetítő irodát nyitott, a faluhoz közeli nagyváros erre igen jó lehetőségeket nyújtott, és Homály Jenő szerelmetes feleségével együtt nagyszerűen megélt az ingatlanközvetítői tevékenységéből.

    Azt mondod, kedves Olvasóm, hogy kissé hihetetlen ez a történet? Pedig hidd el, a szép özvegy tűzoltóné és Homály Jenő igaz szerelmének meséjét olvastad…