3.Vendégoldal: Köszönöm barátaimnak, hogy műveikkel megajándékoztak.


Kisslaki László: Jegorka a tundra hőse

Fitó Ica: ... Kezdhetem előrű

Csillag Endre: Kisvonat kalandjai


 

Kisslaki László

 

Jegorka, a tundra hőse

 

A bakonyi országúton, felfelé hörgött egy öreg Csepel. Csomagtartójára három alumínium dobozban volt leszíjazva a legújabb szovjet film, a „Jegorka, a tundra hőse.” A vén motor időnként zihálva megállt; ki-kihagyó lélegzettel köpködött, harákolt, mint egy aggastyán. Gazdája, Suhajda Józsi ilyenkor megrugdosta, mire a motor nekilódult, és újra kezdte falni a métereket. Józsinak nagyon is sietős volt, mert a szanatóriumban már vagy kétszáz gyerek várta a heti új filmet. Na meg Búzás Bözsi, aki fejőslány volt a téeszben, de karriervágyból átjött konyhásnak a klinikára. Suhajda színművésznőt farag majd belőle, mert mellesleg filmrendező is – legalábbis így mondta a kedves, ringón járó Bözsikének. Józsi az esti vetítés utánra ígérte neki a próbafelmérést –, ahogy a szakmában mondják. Ezért már tegnap kikeményítette fehér réklijét, és lábat meg miegymást mosott.

Mi, néhányan a mozi napján, reggel jóval becsengetés után érkeztünk a parkban gunnyasztó iskolaházhoz, mert előtte főorvosi vizitre voltunk berendelve. Várakozás közben nagy titokban Pusztaszeri egy képet mutogatott. Egy pucér nő volt rajta, lába tövében fekete szakállféleséggel, amit a fakírok viselnek az állukon; – de hogy az mit takart, nem lehetett látni. Így hát nem is volt olyan érdekes. 

Az oktatást ma Kellermann doktor úr javaslatára a szabadban tartották, mert kellemes idő volt a fák alatt. Feleltetés helyett Gál Sarolta a tanító néni – kit mi természetesen Segges Sárinak szólítottunk – na persze csak egymás közt – elmesélte a „Jegorka” tartalmát, amit majd itt este látni fogunk.

A szabadban igazi szunyókáló-idő volt. A hátsó padban Pusztaszeri Árpi a micsodájával játszott, mert unatkozott, ezért kihúzott egy pofont a tanító nénitől a disznólkodás miatt. Még a lányok is röhögtek rajta. Padszomszédom, Jankovics meg kölcsönadta a skatulyát a rádiós Ernővel, aki egy szarvasbogár volt. Tényleg úgy hallatszott, mint egy detektoros rádió, mikor a bogár a dózni oldalát kaparta. 

Azt még nem meséltem, hogy a mi osztályunk volt a leghíresebb a szanatóriumban. Példaképünk Safranek Pista volt. Igaz, hogy még csak nem is sejtette, hogy mennyi kettő meg tíz összesen, de nagyon szépen tudta mozgatni a füleit. De nem csak úgy egy irányba, mint Mártonfi az első C-ből, hanem a mi Pistánk egyszerre tudta különböző irányba is csinálni. – Veszprémből, Debrecenből és még Bakonyjákóról is jöttek csodálkozni a tudósok. Az igazgató, sőt még Kellermann doktor is megmosolyogta a produkciót.

Persze, hogy megnevetteti az embert az ilyen kunsztozás – nem igaz? Én is rengeteget gyakoroltam, de mégse ment; – bántott is egy kicsit…

Meg az osztályunkba járt Pálházi Emőke, aki kisbaba kora óta itt van a kettes osztályon, a tüdősök között. Ő költeményeket írt! Emőke már megversezte a doktor urat, a tanító nénit, Lacit a pavilonunk kandúrját is, de mégsem tudta jobb lába hüvelykujját a szájába venni, mint Kerekes Ildikó a C-ből. – Nem hiszem, hogy valaha is költő lesz belőle…

Ebéd után mindenki azt csinált, amit akart. Csak nekünk hetünknek volt kötelező kettőtől négyig hegyi levegőt szívni, meg kvarcolni. Ami abból állt, hogy felügyelettel napoztunk.

Hogy ezt mért hívják kvarcolásnak? – Meg a bakonyi levegőt, azt úgyis egész nap vesszük, ha kell, ha nem. De hát Kellermann doktor úr így írta elő. Azt még a tanároknak is kötelező betartani.

Uzsonnára lekváros kenyeret kaptunk, én ráadásnak egy pofont is Margit nővértől – csúnya beszédért. Kivételesen ártatlanul! Ugyanis a kenyeret Búzás Bözsi egymásra borítva kapja, de egyenként osztja szét a gyerekeknek. Ilyenkor akarattal vagy véletlenül, lehúzza a lekvárt az egyikről. Én is egy ilyet kaptam, s mondtam Kertésznek, hogy adjon az övéből, mert azon volt az én lekvárom nagyja. Erre ő: – Nem adok. Szerezz magadnak. – Elővettem a múlt havi látogatáskor a mamától kapott forintomat, amit nagyon őriztem, s mutattam neki, hogy ezér' akár tíz kenyeret is vehetnék. Erre a marha kiütötte a kezemből a fűbe. Dühömben lekentem neki egyet, és ráordítottam, hogy: – Az apád kaszál! – persze Margit nővér ezt félrehallotta. Jankovics segített később a forintomat keresni a fűben, én meg mondtam neki, ha megtalálja, övé lehet. Na persze, ha a rádiós Gusztit szabadon engedi az erdőben. – Mi lenne, ha téged is így tartanának bezárva? – Erre tényleg kirakta a szarvasbogarat a fák közé, de nem hiszem, hogy a pénzt megtalálta, mert közben vagy harmincan keresték.  

Koraeste, még a hálótermünk padlóját kellett kifényesíteni. Ezt a munkát szerettük. Úgy csináltuk, hogy Safranek ráült egy ágyneműhuzatra, ketten meg végignyargaltunk vele oda-vissza a hosszú ágysorok között. A lovakat váltottuk, csak Safranek Pista maradt ülve a huzaton, a fülei miatt. 

Vacsora után nagy volt a rohanás, tolakodás, pofozkodás a mozi felé, mert mindenki az első sorba akart ülni. Na persze én már ott voltam, és a szemüveges Kertésznek is foglaltam egy helyet, mer' az, még verekedni sem tud igazán.

Egyébként felesleges volt az egész felhajtás, mert elmaradt a mozi. Csak később tudtuk meg, hogy Suhajda filmgépész urat, ahogy megérkezett, két civil megbilincselte és elvitte egy autóval. Állítólag malac képeket árusított Veszprémben meg Balatonfenyvesen. Na meg Tapolcán is. – Hogy ez mér' bűn? – majd megtudom, ha nagy leszek – mondták. A fene kíváncsi rá!

Másnap a reggelinél csodálkoztunk, hogy Búzás Bözsi mért osztja a sajtos kenyeret vörösre sírt szemekkel. Én azért nem venném annyira a szívemre, mer' elmaradt a mozi…

 

Csendhangok- Fitó Ica írásai

Fitó Ica

… Kezdhetem előrű!

 

 

A flaszterról egyenesen visz be az út a szegényes tanyába. 

A valaha jobb napokat látott, mára már szinte düledezőfélben lévő épület Pista bácsi otthona. Egyedül él itt a falu közelében, már tizenöt éve. Asszonyát valami nyavalya vitte el, hát itt őrzi az emlékét.

Az a fajta parasztember ő, akinek nincs egy rendes ruhája, mindig szakadtan jár, nem figyel magára. De annál inkább figyel az állataira. Lassan, sok munkával, évről évre növeli a szarvasmarha állományát. Reggel, mikor felkel, azonnal kimegy közéjük, beszél nekik, gyönyörködik bennük. Értük él, nekik dolgozik. Tudja, mása sincs, és jó befektetés a szaporítás.

Van hová nyúlni, ha baj lenne, van miből pénzt csinálni, ha a szükség úgy hozza.

Józsi, az állatorvos jól ismeri már Pista bácsit. Ha útja arra vezet, belátogat a tanyába akár hívatlanul is. De a mostani szabályzók miatt van oda hivatalos útja is elég, mert hisz számba vannak véve a marhák, meg kell billogozni, regisztrálni minden újat.

Ha szükséges, az elletésnél is jelen van.

Meg aztán bizonyos védőoltásokat is be kell adni időnként, ha a feljebb való hatóságok úgy gondolják.

Pista bácsi mindig örül, ha megtiszteli a Doktor úr, ilyenkor kézfogás előtt rendszerint beledörzsöli kezét a piszkos nadrágjába, és nagy tisztelettel még jobban meghajlítja a munkában egyébként is meggörnyedő hátát.

Hetvenöt éves, de életében még soha nem tétlenkedett. Nehéz sorsa volt, mint mindazoknak, akiknek a föld nyújt egyedüli megélhetést. Az egészséges, jól fejlett marhaállomány már tizenötre felszaporodott, és vannak hasasak megint. A termés ugyan elég gyenge volt a szárazság miatt, de a takarmány, és a széna, talán kitart tavaszig.  A hidegek beálltáig meg kinn legelhetnek a tanya körül, addig kevesebb is elég a bent lévőből.

A minap, ahogy éppen itatja a marhákat, egy fekete, puccos autó gördül be a tanya udvarára.

Pista bácsi már törli is a tenyerét a nadrágba és indul a vendégek elé.

Két jól öltözött úrféle száll ki, iratokkal a kezükben.

„No, ezek hivatalos személyek lehetnek” – gondolja a gazda.

Illő módon köszönti őket.

Azok bemutatkoznak, így megtudja, hogy a látogatói a Közegészségügyi és Járványügyi Hivatal kiküldött munkatársai. Azért jöttek Pista bácsihoz, mert az a feladatuk, hogy a körzetben keressenek fel minden állattartót. A listát a helyi állatorvostól kapták, így jutottak erre a tanyára is.

Pista bácsi megnyugodott, ha már a Józsi doktor irányította őket ide, akkor ez rendjén van.

Szóval, a körzetben valami betegség ütötte fel a fejét a szarvasmarhák körében. Ezért a hivatal azt az utasítást adta, vizsgáljanak meg minden egyes állatot, nem fertőződött-e meg. A vizsgálatnak nagyon pontosnak kell lenni, ezért az állatkórházba szállítják az állományt. Ez semmi pénzébe nem kerül Pista bácsinak, hiszen az ország érdeke, hogy megállítsák a járványt.

Csupán azt kérik, holnap reggelig ne etessen, ne itasson, mert hatra itt lesznek a marhaszállítókkal.

Mire igazából megéheznének az állatok, már vissza is hozzák őket.

Még előkerestetik az öreggel az adatokat, a papírokat a regisztrálásról, hogy feljegyezhessék teljes pontossággal az állatállomány létszámát, a miheztartás végett. Igaz, nem kellett ezt papírról megtudni, ott volt az Pista bácsi fejében, hisz azzal feküdt, azzal kelt, számolt, tervezett.

A hivatalos személyek megnézték az állományt, és nagyon megdicsérték az öreget, hogy igazi jó gazda, látszik a jó húsban lévő állatokon, hogy majd kicsattannak az egészségtől.

Hej, de jól esett ez a sok keserves munkáért kapott dicséret!

Aztán elővették a papírokat, csak a mennyiséget és személyes adatokat kellett beírni az előre elkészített formanyomtatvány megfelelő rublikáiba... Na meg aláírni, „nehogy több marhát követeljen vissza Pista bácsi, mint ennyit elszállítanak” – viccelődtek az iratosok.

Jót nevettek ezen.

Másnap reggel meg is jelentek, és igazi, jó nagy marhaszállító autókrafel is pakolták rövid idő alatt az összes meglepett kérődzőt.

„Hiába no, van ezeknek gyakorlatuk” – bökte meg zsíros kalapját a gazda.

Még odaszóltak neki, hogy jó három órahossza múlva itthon legyen ám, mert lepakolják az udvar közepére a csordát, aztán elindultak a teherautók.

„Még szép, hogy itthun leszek” – dünnyögött az öreg. „Hun lennék máshun... csak ne talájjanak betegséget.” – sóhajtott.

Megfrüstökölt kényelmesen, fölsöprögette, fölgereblyézte az udvart, mert össze-vissza szántották azok a nagy gépek.

Hadd lássák, mikor visszajönnek, rendben tartja ő a portáját!

Aztán várt. Várt egész nap. Várt egész éjjel. Reggel már a kövesútra is kiment, és kémlelődött, hátha messziről meglátja őket. Csak nem tévedtek el?

Fél nyolc fele lefékezett a kocsijával az Imrehegyről Kecelre bejáró egyik rendőrgyerek, látva az öreget. Jól ismerték egymást, hát köszöntötte.

 – Jó reggelt Pista bátyám! Mit bóklászik maga az út szélén ilyenkor? Csak nem, hogy elveszített valamit?

Látta a szokásosnál is görnyedtebb testtartáson, valami nincs rendben.

Bizony nem volt rendben. Sorra elmondta az öreg – akkor már reszkető hangon – a történteket.

Gyanús volt neki, nagyon gyanús, hogy valami baj van.

De igazán akkor tudta meg, mekkora, amikor hamarosan megérkeztek a faluból a rendőrök, és még alaposabban kifaggatták arról, amit reggel elmondott egyiküknek. Azok csak csóválták a fejüket és sajnálat volt a szemükben.

Akkor Pista bácsinak eszébe ötlött:

Hát van itt papír! Itt hagytak egy példányt a papírokból, amiket aláírattak vele! Az majd igazolja az elmondottakat, majd az tisztázza a dolgot, majd az elvezet abba az állatkórházba.

Megnézték.

Szabályos adásvételi szerződés volt a szarvasmarha állományról.

Az eladó neve, adatai mind pontosak, a vevő adatai hiányoztak.

Aláírás rendben.

– Rohadt mai betyárok! – sziszegte dühösen az egyik rendőr.

A hetvenöt éves öreg, mikor felfogta a tényt, hogy meglopták, kirabolták, könnyes szemmel csak ennyit tudott mondani:

– No, kezdhetem előrű! – és köpött egy nagyot az udvar közepén...

 

2010. 03.03.

 

 

Csillag Endre

 

 

Kisvonat kalandjai

 

Azt a nyilvánvaló dolgot minden embergyerek, de néhány romlatlan lelkű felnőtt is tudja, hogy éjjelente az óvodákban, amikor odahaza már minden kisgyerek az igazak álmát alussza, a játékok megelevenednek, és egymás közt megbeszélik, mi történt aznap az oviban, hogyan bántak velük a gyerekek, mire gondoltak éppen, amikor velük játszottak, milyen kívánságaik voltak.

– Engem unottan a sarokba dobott Sárika – szepegte a pöttyös labda, és előgurult a játékokkal teli vesszőkosárból.

– Miattam meg összevesztek a gyerekek – büszkélkedett a kakaós számítógép, és széles mosoly jelent meg a monitorján.

– Velem ma senki sem játszott – mondta szomorúan a kisvonat. – Pedig pont olyan vagyok, mint egy 424-es gőzmozdony vontatta szerelvény. Van igazi kéményem, és tudok fütyölni is. Sanyika lenézően azt mondta rólam: – Mit keres itt ez a fa-tákolmány?! Lötyögnek a kerekei, nyikorog, amikor tologatjuk. Még a szőnyegre sem tud felmászni, nemhogy egy hegyre felkapaszkodhatna. A felnőttek is inkább az autóikkal és repülőgéppel járnak. Csak nem játszom tán egy ilyen elavult játékkal?!

A sok szőke, barna, vörös babafej összesúgott:

– Bizony, lejárt a vonatok ideje.

A kisvonat keserves sírásra fakadt. Vele már senki sem fog többé játszani. A szelepeiből nagy gőzfelhők törtek elő. Lámpaszemeiből nagy könnycseppek potyogtak.

Meghallotta ezt a gőzmozdonyok tündére, Sisterke. Azt, hogy a gőzmozdonyoknak is van tündére, még a kisgyerekek közül is csak kevesen sejtik, a felnőtteknek meg egyenesen fogalmuk sincs róla. Szóval, Sisterke egyszer csak ott termett az óvodában a sok játék között. Gyönyörű, szénfekete csipkeruha volt rajta, aminek hétméteres uszályát három kormos fűtőlegény cipelte utána. A tündér kellemes, lágy hangon meg is szólalt:

– Ne féljetek kedves játékok a fűtőimtől! Csak fekete gyémántpor van az arcukon és a ruhájukon. Az én csipkeruhám is csupa gyémánt. Nem kenlek vele össze titeket. Mit hallok, Kisvonat?! Még hogy téged nem szeretnek?

– Nem bizony – válaszolta Kisvonat, majd folytatta: – Az a legfőbb bajuk velem, hogy nem lehet rám ülni, nem tudok zakatolni, és a síneken száguldani. Itt belebotlom még a nagyszőnyegbe is.

– Ejnye, ejnye – csóválta fejét Sisterke –, mit is lehetne itt varázsolni?! Megvan! Vagy téged növellek meg, vagy a gyerekeket kicsinyítem le annyira, hogy rád ülhessenek.

– Kedves Sisterke! – kérlelte őt Kisvonat – nagyobbíts meg engem inkább, hogy tudjak robogni a gyerekekkel a síneken! Tudjak igaziból csikorogva fékezni, nagy füst- és gőzfelhőket pipálni, hegyet mászni, csattogni a síneken! Megígérem, nem küldök kormot a gyerekek szemébe, ha kinéznek majd kocsik ablakain.

– Rendben van – bólintott kedvesen Sisterke – van azonban néhány kikötésem:

Mind magadat, mind a gyerekeket és a többi játékot épen, egészségesen kell visszahoznod hajnalhasadásra, amikor a feketerigók rázendítenek énekükre a lombok között. Noha ez valóság lesz – ezt a játékok nagyon jól tudják – a gyerekeknek azt kell majd hinniük, mindezt csak álmodták.

– Ígérjük, ígérjük!! – fogadkozott Kisvonat a játékokkal egyetemben. A játék elsősegély doboz büszkén kihúzta magát, majd ő mindenkire vigyáz. Nem is sejtette még, mire vállalkozott.

– Utolsó kikötésem – folytatta Sisterke – az, hogy minden jelzőlámpa és berendezés jelzését szigorúan be kell tartani. Ahol sebességkorlátozás van, ott le kell lassítani. Különösen vigyázzatok a vasúti átkelőknél, mert a felnőttek rettenetesen elővigyázatlanok!

– Megfogadjuk, megfogadjuk! – harsogták a játékok kórusban.

És ekkor csoda történt: a kisvonat szemlátomást nőni kezdett. A fából lévő gőzmozdony hatalmas acélóriássá változott, tűzszekrényében rohogva égett a szén, kéményéből kékes füstfelhő csapott ki, nyomásszabályozójából sivító gőzfelhők törtek elő. Az egész gépezet remegett az erőtől. A játékok ijedten húzódtak félre a szőnyegről, ami közben kavicságyas sínpárrá változott, az óvoda pedig pályaudvarrá. Az indítótárcsával a hóna alatt ott állt az állomásépület előtt Károly bácsi, az óvoda gondnoka és mindenese.

És lássatok csodát! A város összes óvodása, rendezett sorokban, ott várakozott, hogy felszállhasson a vonatra. Kisvonat előzékenyen lejjebb engedte a lépcsőjét, a peronról a kiscsoportosok is könnyedén fel tudjanak lépni. A kocsikban minden olyan tiszta volt, mint a pohár. Az étkező-kocsiban hegyekben állt a földieper, a kelkáposzta-főzelék, a kakaó, a sajt, a péksütemény, a lekvár, a csokoládé, arra várva, hogy a gyerekek, akik az oviból kedvenc játékaikat is magukkal hozták – kivéve a dölyfös számítógépet – majd megfelelő, egészséges sorrendben és mennyiségben elfogyasszák őket.

Kisvonat mozdonya már alig várta, hogy mindenki felszálljon, zöldet mutasson a szemafor, és Károly bácsi felmutassa az indítótárcsa zöld oldalát, ő végre nekiiramodhasson. Közben azon gondolkodott, hogyan is kell elindulni. Oda is kiáltott Sisterkének:

– El tudok én indulni?

– Természetesen. Ne felejtsd el a rigmust, amit növekedésed közben a füledbe súgtam!

– Ja persze, emlékszem már, de olyan izgatott vagyok!

Végre Károly bácsi kétszer, háromszor felemelte a tárcsát, a jegyvizsgálók és a vonatkísérő megnézték, minden kocsi ajtaja be van-e rendesen zárva, majd a vonat végéről és elejéről egy-egy éles sípszó hallatszott, Kisvonat pedig óvatosan nekirugaszkodott:

– Itt most se-gíts!... Itt most se-gíts!... Itt most se-gíts!... Itt most se-gíts!... Itt most se-gíts!... Itt most segíts!

A mozdony rigmusa közben minden „most”-nál mély dohogó hang hallatszott, és a mozdony kéményéből – szinte robbanás-szerűen – fekete füstfelhő bodorodott elő. Lassan csitult az erőlködő dohogás, Kisvonat hangja egyenletes zakatolássá változott.

– Sikerült! – ujjongott magában. – Vajon mindenkinek jutott hely, és jól érzik magukat a gyerekek? Most bezzeg Sanyika nagyot nézhet, mégis csak rám lehet ülni – gondolta.

Közben elmaradt mögöttük a város. Kertek, szántóföldek következtek. A pálya szabad volt, de azért Kisvonat mindenre nagyon figyelt.

– Hova is tartunk most? – nézett a vezénylő-pulton kiterített térképre. A tündér két útvonalat jelölt be csillagporral úgy, hogy azok az éjszaka sötétjében is jól kivehetők legyenek: az egyik Disneyland, Párizs, a másik pedig a Hortobágyi Nemzeti Park.

– Hmm! – dünnyögte Kisvonat. – Most nekem kell döntenem, hova menjünk, mert csak az egyiket lehet választani. – Elgondolkodva vakarta meg gőzdómját. – Melyiket válasszam?! Igaz hogy az a Disney akármi világhírű. Meg arra rém magas hegyeket kellene megmásznom, ami nekem persze meg sem kottyanna. Az is igaz, a Hortobágyon nincsenek hegyek. Vannak viszont a szürke gulyában kisborjúk, a ménesben kiscsikók, a racka nyájban kisbárányok. Sőt! Az egerek és a kacsák is valódiak. Bizۥ én az utóbbit választom. Amilyen sebességem van, megközelíthetjük a Hortobágyot a Mátrán vagy a Bükkön keresztül is. Hadd lássa ez a Sanyika, hegyet is tudok mászni.

Azzal a Kisvonat bebillentyűzte a mégiscsak hozzásündörgő számítógépbe az általa kitalált, Hortobágyra vezető utat.

A gyerekek oda voltak a csodálkozástól, milyen gyors, mégis milyen sima járású ez a Kisvonat. Hát persze, a mesék sínjén futottak. Ment a Kisvonat hegyre fel, völgybe le. Az egyik, már sík terepen lévő, településen le kellett forgalmi okokból lassítani, és bevárni a Tündérországba tartó gyorsvonatot. Az egyik mellékvágányon ott pöfögött a boszorkák szerelvénye is. Kisvonat rögtön tudta, ebből még bajuk lehet.

Ahogy elment a tündérek gyorsa, ő is kihúzott az állomásról. Már éppen gyorsítani akart, amikor nagyocska gyerekek jelenetek meg a töltés mellett, és kövekkel dobálni kezdték vagonjainak ablakait. Az egyik ablak nagy csörömpöléssel betört. A biztonsági üveg millió darabra törve berobbant az utastérbe. Kisvonat ijedten lassított, és állt meg. Haragosat füttyentett. A dobáló sihederek elszeleltek. Kisvonat a hangosbemondón küldte a játék elsősegély dobozt – ami persze szintén valódivá változott a varázslat során –, menjen és lássa el az esetleges sérülteket. A doboz jelentette Kisvonatnak, nincs szerencsére komolyabb sérülés, de Sanyikának kis híján kivitte a szeme világát egy, a homlokába csapódó üvegdarab. A bőre ugyan felrepedt, és egy kis púp is keletkezett a homlokán, de mire hazaérnek, az biztosan lelappad.

*

Nagy volt az öröm, amikor Kisvonat szépen cifrázott fékcsikorgatás közepette megérkezett a nemzeti parkba. A vonatkísérő, aki nem volt más, mint Andrea óvó-néni, elmondta, csak kétórányi idejük van, hogy megnézzék a különböző állatok kicsinyeit. A délibábot csak festménykiállításon tudják megtekinteni a pásztor-múzeumban, mert holdfénynél nem látható szivárvány.

Ezen a kijelentésen az égen pásztorkodó telihold jókorát kacagott, és odébb terelte bárányfelhőit.

A hatalmas szarvú, kolompos vezérbika megengedte a gyerekeknek, hogy a tehenek mellett békésen kérődző borjakat megsimogassák. Vidám nyihogással és bakugrásokkal odanyargalt a gyerekcsoporthoz egy szőke sörényű kiscsikó. A csikót minden gyerek szerette volna megölelni, megsimogatni. Néhányan meg is tehették, de nagyon szaladt az idő. No meg sorjáztak a gyerekek felé a kisbárányok aranyos, kéregető bégetéssel. Puha bundájuk olyan volt, mint a bársony. Sanyika és Sárika minden áron haza akart vinni a barikból egyet-egyet. Jött azonban leszegett fejjel a csavartszarvú racka kos, és határozott utasítással, valamint Bogárnak, a pulinak a segítségével hazaterelte a barikat az akolba.

Tény, hogy se egeret, se kacsát nem láttak a gyerekek a Hortobágyon, mert közben Kisvonat nagyot füttyentett, jelezve, vége a kirándulásnak. Irány hazafele!

A gyerekek szép rendben visszaültek a kocsikba. A betört ablakú fülkébe senki sem ült be. Bőven elfértek így is.

Kisvonat most tolta a kocsikat hazafelé. Az ablakokat a gyerekek lehúzták, és búcsút intettek az állatkáknak. Azok békésen bólogattak feléjük. Köszönték a friss fűcsomókat. A a sápadozó telihold is visszaintett, de jelezte most már sietnie kell, mert hamarosan jön a váltótársa, a Nap.

*

Éppen megszólaltak a város fáin a feketerigók, mire Kisvonat begördült az óvodából lett pályaudvarra. Sisterke, a tündér már toporogva várta a kirándulókat. Minden gyereket, játékot megvizsgált, épségben érkeztek-e vissza. Meglátta Sanyika sérült homlokát.

– Na, Kisvonat. Nem tudtad a feltételeimet betartani. Látod, Sanyika megsérült.

– Nem tehetek róla – mondta Kisvonat – rossz, suttyó gyerekek tették ezt. Doboz egyébként is szakszerűen ellátta a sérülést. Pár nap múlva a sebnek már nyoma sem lesz.

– Az lehet – szólt a tündér –, de a törvény, az törvény. Ezért aztán a jövőben soha nem lesz többé kis favonatból acélmozdonyos szerelvény. – Azzal suhintott varázspálcájával és minden visszaváltozott eredeti állapotába. A gyereksereg egy szemvillanás alatt eltűnt.

A kerékpáron érkező Károly bácsi is csak annyit látott, hogy egy sistergő, fényes gömb emelkedik a magasba az óvoda fölött.

– Ki hinné, hogy a felkelő nap is így elkápráztatja az embert, ha belenéz? – morfondírozott a gondnok magában, és elővette kulcscsomóját, hogy kinyissa az óvoda kapuját.

Sanyika aznap a homlokán kötéssel érkezett. Álmában beverte a fejét az ágya végébe. Furcsákat álmodott. Szeretettel simogatta meg a kisvonatot, és elhatározta, ma vele fog játszani. Kisvonat elérzékenyült, de ezt a világért sem mutatta volna.

 

Vége