4.Vendégoldal: Köszönöm barátaimnak, hogy műveikkel megajándékoztak.


Avi Ben Giora: Aukció

Kovács Ilon: Józsi úr és az ő hölgyei

Kovács Lilla Katalin: Téged kétszer számoltalak

Bige Szabolcs Csaba: Utak a világban 


Bige Szabolcs Csaba

 

Utak a világban

 

                   Harangoznak Szebenben, Szebenben, vajon ki halt meg benne, meg benne?

                  Szegény székely legénynek, szeretője szegénynek, szegénynek.

                  (Székelyudvarhely környéki népdal)

A falu szélétől utak indultak a világ felé. Jó utak s rossz utak. Simák s gödrösek. Görbék meg egyenesek. Meg ezek változatai, olyan se ilyen, se olyan utak.

Hogy ki melyiket választja, tőle is függ, meg másoktól is.

Julis a magáén, senki tanácsára nem hallgatva indult, s hogy jól választott-e vagy sem, az majd később derül ki.

Lukács útját a szülői akarat jelölte ki. Senki nem sejtethette milyen lesz? Hosszú vagy rövid? Kanyargós vagy sima?

Lukács előbb a közeli városba igyekezett mesterséget tanulni, iskolát végezni. Falujától elbúcsúzott s emlékei tarisznyájában magával vitte a családi ház s a templom képét. Julis emléke is helyet kapott ebben a tarisznyában. Kicsit kesernyés volt ez a Julisé, az otthon édes, simogató, néha biztató emlékével szemben.

A városban nem kellett sokat bóklászódjon, apja előre elrendezett mindent: szállást, kosztot, mestert, akinél mesterséget tanulhat. Neki csak az a dolga maradt, hogy iskolát keressen magának, ahova az inaskodás mellett járhat. Ez is sikerült. Felvették a fémipari szakiskolába.

Délelőtt iskola, délután inaskodás a kovácsmester mellett. Ez mutatkozott nehezebbnek, mert bár a mester jóravaló ember volt, de az inasától sokat követelt. Segítsen a műhelyben, tartson rendet, takarítson. Ellenben meg volt a mindennapi betevője és fedél is volt a feje felett.

Az iskolával nem volt baj, lévén éles eszű gyermek, hamar felfogta az ott tanítottakat s társai, tanárai még tisztelték is, hogy a délutánjait a mesterrel tölti. Osztálytársai tiszteletét azonban inkább kemény ökleinek köszönhette. Nem tűrte a csúfolódást, szülőfalujának s felmenőinek rosszindulatú emlegetését s hirtelenharagú lévén, hamar móresre tanította a gúnyolódókat.

A vakációkat, szünidőket mindig otthon töltötte. Segített a házkörüli teendőkben, dolgozott a mezőn apja mellett, egy sorban a többi falusi legénnyel.

A kovácsműhelyben karja megizmosodott, tenyere megkérgesedett, így erő dolgában nem maradt le mások mögött. Julisék házát bár elkerülte, de mindig érdeklődött felőle. Meghallgatta, mit beszélnek róla, miket ír a szüleinek s elszoruló torokkal vette tudomásul, hogy minden levél végén róla is említést tesz Julis. Valahogy így: „Üdvözlöm Lukácsot is és jó tanulást kívánok neki, legyen belőle becsületes jó mesterember!”

„Mit akarhat ez a leány tőlem?” morfondírozott magában „Ha már egyszer elment, hát mit akar még?”

Igyekezett elfoglalni magát a munkával. Édesanyja megérzett valamit, mert aggódó szemmel figyelte folytonos szorgoskodását. Hajlamos volt rá, hogy a gondját-baját munkába temesse. Tudta ezt a szokását Édes s rá is kérdezett:

 - Julis?

Bólogatás volt a válasz.

Leteltek az iskolai évek. Otthon várta a kihelyezést. Jó reménye volt, hogy a közeli munkatelepen kap beosztást, állást. Addig otthon időzött a szokásos módon. Kaszálni szerette a legjobban, de minden a kinti munkát szívesen elvégzett. Kora reggel a harmaton csak úgy harsogott az élesre fent kasza! Örömét lelte ebben.

Julistől is jött levél. Elhozta egyik unokatestvére, hogy Lukács is olvassa. Azt írta, hogy Szebenbe költöznek, mert a gazdáját oda küldték valamilyen magas beosztású tisztviselőnek, és az egész család vele megy. Aztán több levél nem jött. Pedig a fővárosból havonta írogatott.

Megjött időközben a Lukács kihelyezési értesítése és kellett mennie az első munkahelyet elfoglalni. Csak ide ahajt Zetelakára szólt a papír. Az épülő völgyzáró gát építési telepére.

Különös gát lehetett, mert a fiatalember már hallotta hírét. Két helyre építik. Nehezen érthető, de így van. Elkezdték a mérnökök által jól kiválasztott helyen, s mikor már önteni kezdték a betont, jött a „Kárpátok géniusza”, a Főtitkár, Szóval Ceausescu helikopteren és nem tetszett neki a hely. Nem pusztít falut a gát! Bólogató Jánosok küldték is azonnal a parancsot: költözzenek új helyre, ahová az Elvtárs javasolta.

Ide került Lukács a megváltoztatott új munkatelepre.

Furcsa útjai vannak a sorsnak. Lukács számára az apja a papi vagy ügyvédi pályát jelölte ki, de mikor oda került a sor, mégis kovácsinasnak adta. Most aztán a tárgyalótermek helyett, a barakk-műhely, meg a nagy ég lettek állandó munkahelyei. Bizonyos anyagi megfontolások okozták az apai óhaj megváltoztatását.

Eleinte nem sok munkája akadt, hiszen most csak a munkások verbuválása, a telep kialakítása folyt. Rövidesen azonban elkelt minden munkás kéz, különösen a vasbetonszerelő. Ez Lukács igazi szakmája.

A környéken lakó ügyes fiatalokból alakította ki csapatát s rövidesen megbecsülést vívott ki magának és munkatársinak.

Úgy osztotta be munkáját, hogy havonta egy hétre haza mehessen a családjához. Ezért a hétvégeken dolgozott.

Otthon elsőre mindig Julist kérdezte. Nem jött hír felőle, ami aggodalommal töltötte el. Címét nem tudta, csupán annyit, hogy Szebenben van. Eltelt jó félév is, de nem írt, nem üzent, nem jelentkezett. Lukács elhatározta, felkeresi...

Senkit nem ismert a városban. Valamilyen belső sugallatra a temetőt kereste fel legelőször.

Ide-oda ténfergett nézegetve a feliratokat, keresgélve az újabb keletű sírhantokat. Valami morbid vágy hajtotta tovább és tovább az ösvényeken. Azt sem tudta mit keres, csak jött-ment.

A temető félreeső területén furcsa menetre lett figyelmes. Temetési menet volt, de a koporsót alig kísérte három-négy öregasszony s négy sírásó vitte komoran. Papot nem látott. Utánuk indult kíváncsian, vajon hová viszik és miért nincs velük pap, és miért nem kísérik gyászoló rokonok, barátok?

Ének sem volt. Csendesen mentek, egészen ki a temető legtávolabbi széléig. Igazán szomorú egy menet! Még az ég is elborult, csípős szél kezdett fújni, pedig még csak augusztust mutatott a naptár. Hirtelen egy csapat hangoskodó fekete madár telepedett le a fákra.

Lukács megborzongott...

A menet odaért a kijelölt helyre a kiásott sírgödörhöz. A négy ember szakavatott mozdulatokkal leeresztette a gyalulatlan fenyődeszka koporsót. Egy hivatalnokféle ember lépett oda. Lukács mostanáig nem is vette észre eddig, s hogy a néhányfős kísérők közé tartozna. Megállt az ember sír szélénél és szólt néhány szót. Valami olyasmit,hogy „A Nagyisten bocsássa meg a vétkeidet!” Utána a sírásók betöltötték a gödröt, a földet elrendezték, és egy fenyőlécet nyomtak be a fej felől. Egy szám volt rajta. Név nem.

A kápolnában megkondult a lélekharang s a vénasszonyok összedugva a fejüket hangosan felsírtak.

  - Bocsásd meg Uram a szegény nyomorultnak bűneit! Bocsásd meg a mi bűneinket is. Légy hozzánk irgalmas...

Lukács tisztes távolból figyelte a jelenetet. Miután végeztek odament a tisztviselőhöz.

 - Ki volt ez és miért így temették? Még a nevét sem írták fel.

 - Fiatalember, látom megdöbbent, de nem csodálom. Jöjjön velem be az irodámba. A temető gondnoka vagyok.

Komótos léptekkel indultak az ösvényen a bejárat melletti épületekhez. Ott volt a gondnoki iroda és mellette a lakás. Takaros kis ház konyhakerttel, majorságudvarral, galambdúccal. A gondnok béréhez tartozott a lakás használata. Út közben Lukács bemutatkozott s elmondta, hogy nyugtalansága, aggodalma hozta a városba, és mivel azt sem tudta hol és mit keressen idejött szétnézni.

  - Városunkban a rend azt parancsolja - kezdte a gondnok -, hogy azokat, akik megölik magukat csak a temetőn kívül szabad eltemetni. Pap sem jár a bűnös léleknek. Ez a mai leány is elemésztette magát, mert megesett és gazdái kikergették a házból. Ez történik a megesett lányokkal. Maga a gazdája csábította el. Szép volt a nyomorult és jó beszédű.

  - Mi volt a neve?

  - Várj, ide a könyvbe fel van írva. Mindenkit beírunk, akit itt eltemetnek, ha pappal, ha pap nélkül s azt a számot írjuk a lécre, amit ide bejegyeztünk.

  - Hogy hívták? Mondd már!

  - Valamilyen Julis. Tán ismerted?

                Harangoznak Szebenben, Szebenben, vajon ki halt meg benne, meg benne?

                Szegény székely legénynek, szeretője szegénynek, szegénynek.

 

2007. október 5.

 

Kovács Lilla Katalin

 

 

Téged kétszer számoltalak  

 

Fiatalok voltak és szépek. Csaba azonnal rajta felejtette szemét Nóri karcsú termetén, hosszú lábain, dús fekete haján. Nórinak megtetszett a fiú széles válla, világosbarna, vállát verdeső, hullámos haja. A tetszésből szerelem, a szerelemből házasság lett, a házasságból pedig egy kislány született, aki örökölte anyja szép arcát és apja hullámos fürtjeit.

Panni már óvodába járt, amikor egy rutin vizsgálaton Nóri mellében csomót észlelt az orvos. A szövettani vizsgálat eredménye pozitív lett.

- Először megvizsgáljuk, hogy lokális-e a tumor, s ha igen, akkor műtéti úton eltávolítjuk - mondta az orvos. Nóri belekerült az egészségügy gépezetébe.

Ct, laborvizsgálatok, mellkas röntgen, orvosok, asszisztensnők, időpontok.

A műtét reggelén Apa átjött hozzájuk, hogy elvigye Pannit az óvodába, ők pedig Anyával és Csabával együtt indultak a kórházba. Nóri addig integetett a kocsiból kislányának és édesapjának, amíg csak látta őket, aztán előrefordult s egész úton kezét az ölében összekulcsolva ült, elrévedő tekintettel, szótlanul. Csaba sem beszélt sokat, mindössze a forgalomra tett néhány megjegyzést és néha lopva a feleségére pillantott.

A műtét után Nóri arra ébredt, hogy ágya mellett a férje és az orvos beszélget.

- Minden rendben ment - mondta az orvos -, pár nap múlva hazamehet a felesége, de néhány hét múlva újra be kell feküdnie a kórházba kezelésre.

Amilyen gyorsan felépült Nóri a műtétből, olyan nehezen viselte a kemoterápiás kezelést. Csaba beosztása megváltozott, ezért csak hétvégeken tudott jönni látogatni, hiszen helyt kellett állnia a munkahelyén, munka után pedig Panna töltötte ki minden idejét. Igaz, naponta többször is telefonált és anyósával mindennap beküldött valami kis ajándékot a feleségének. Néha édességet vagy gyümölcsöt, máskor pedig Panni rajzát mosolygós napocskáról, tarka cicáról, sokszínű szivárványról.

Anya mindennap ott volt vele a kórházban. Ült mellette, simogatta a kezét, olvasott neki, tartotta a tálat, amikor Nóri nagyon rosszul volt. A kemoterápia második hetében találta az első kihullott hajcsomót a párnáján. Másnap már csomókban szedegette össze a párnáról fekete fürtjeit, néhány nap alatt pedig az összes haja kihullott. Reggel a mosdóban döbbenten nézte, hova lett szépsége. Karikás szemű, sápadt arcú, kopasz fejű nő nézett rá vissza kétségbeesett tekintettel a tükörből. 

Anya másnap egy vidám színű, divatos sapkát vett elő a táskájából, s amikor délután Csaba megérkezett Nóri már abban fogadta. Ám tudta, hogy csupán haladékot kapott.

Nóri egész életében szép volt. Megszokta a rajongó tekinteteket és érezte, hogy férje mennyire büszke arra, hogy a férfiak megfordulnak felesége után az utcán. Ha hazatér a kórházból nem hordhat állandóan sapkát vagy kendőt, előbb-utóbb el kell viselnie Csaba tekintetét, amikor meglátja, mivé lett a felesége.

 - Ne gyötörd magad Nórikám - simogatta meg az arcát Csaba. – Tudod, hogy nekem mindig te leszel a legszebb!

Nóri odabújt hozzá és kezével vágyódóan beletúrt Csaba hosszú hajába.

Azon a napon, amikor véget ért a kezelés, Csaba szabadságot vett ki, hogy hazavihesse feleségét. Nóri örömmel nézett szét a lakásban, majd kipakolt néhány piperecikket a táskájából és a fürdőszoba felé indult.

- Lezuhanyozom magamról a kórháznak még a szagát is – mondta mosolyogva férjének.

Megnyitotta a csapot, előkészítette a köntösét, majd a tükör elé állt.

Lassan lehúzta fejéről a kendőt, aztán csak állt, tágra nyílt, semmit nem látó szemekkel. Ebben a pillanatban lépett be Csaba.

- Nóri, arra gondoltam, hogy ebéd után elhozom Pannit és… - A férfi döbbenten elhallgatott.

Nóri sem szólt, csak nézték egymást a tükörből egy végtelennek tűnő pillanatig. Aztán Nóri lassan megfordult és megtörte a csendet.

- Csak haj Csabi – mondta halkan –, majd kinő újra. - S vigasztaló ölelésre vágyva lépett egyet a férje felé. Ám Csaba keze már a kilincsen volt.

- Ne haragudj, de nekem most el kell mennem - hadarta a férfi és kirohant a fürdőszobából.

Nóri lassan leereszkedett a kád szélére és kezébe temette az arcát.

- Mi lesz velünk - suttogta halkan - hisz ki tudja, hány kezelésen kell még átesnem?

S ha mégsem sikerül megállítani a rákot és le kell venni a mellem, akkor mi lesz?  Édes istenem, mi lesz mivelünk?

Lezuhanyozott, kiterítette száradni a törölközőt, helyére tett néhány holmit a táskájából, de Csaba még mindig nem jött vissza. Testileg, lelkileg kimerülten feküdt az ágyba, de nem tudott elaludni. Már egy óra is elmúlt, amikor meghallotta a kulcs zörgését.

- Ki lehet az - gondoltan riadtan -, megjött Csaba, vagy talán Anya érkezett? Ha Anya jött, mit fogok mondani, ha megkérdezi, hol van a férjem és miért hagyott magamra?

Az ajtóban Csaba állt. Amikor Nóri megpillantotta, először a szájához kapta kezét döbbenetében, majd kiugrott az ágyból és kacagva kapaszkodott férje vállába.

- Csabi! Mit csináltál magaddal, te meg vagy őrülve?!

Csaba zavartan simított végig simára borotvált fején.

- Miért? Ez csak haj, majd kinő. Te is ezt mondtad.

Nóri abbahagyta a nevetést, befészkelte magát férje ölelésébe s könnyes szemekkel motyogta:

- A kórházban nagyon sok időm volt arra, hogy végiggondoljam az eddigi életemet. Történtek velem rossz dolgok is, mint például ez a betegség, de rájöttem, hogy sokkal több jó dologban van részem, mint rosszban. Szeretem a munkámat, élnek a szüleim, szép lakásunk van, született egy gyönyörű kislányom. De szeretném, hogy tudd Csaba, mikor arra a sok áldásra gondoltam, amit az élettől kaptam, téged kétszer számoltalak.

Igen. Téged mindig kétszer számoltalak. 

 

Kovács Ilon

Józsi úr és az ő hölgyei

 

A szombati ebédből már csak a kávé volt hátra. Ennek a szertartásnak mindenki másként hódolt.

Dezső egy kényelmes fotelban helyezkedett el a teraszon, hogy érje a májusi nap, és a mellette lévő asztalkára kérte a kévét, minden ízesítő nélkül. Már a délelőttöt is itt töltötte, pénzügyi és gazdasági szaklapok társaságában.

Emma asszony és menye - a két bagós - szintén a teraszra ültek, messze Dezsőtől, aki nem kedvelte a füstöt, és ha elég bátornak érezte volna magát, még szóvá is tette volna. Józsi úr és unokája, Kata közösen kinek-kinek a kívánsága szerint készítették a kávét, és tették a családtagok elé.

Józsi úr imádta az unokáját. Gyerekkorában ő vitte úszni, és ő vívott meg a családdal, hogy evezhessen. Büszke is volt rá, aki mostanra már másodikos középiskolás, magas karcsú, és neki a legszebb. Néha el is gondolkodott, kire üthetett ez a lány, de boldogan nyugtázta, hogy felesége szépségét és karcsúságát viszi tovább.

Kata odahúzta a nád karosszéket a nagyapja mellé és leült.

- Jó, hogy mindenki itt van, felolvasok nektek egy levelet - és elkezdte.

A levélben az állt, hogy mivel megnyert egy angol versenyt, nyáron, másfél hónapra mehet Angliába, nyelvtanulás céljából.

Emma asszony kezében megállt a cigaretta, és a füstöt is alig tudta kifújni.

- Na, ezt azért mégsem!

- Miért nem? - kérdezte Erzsike, a kislány anyja.

Emma asszony úgy nézett a menyére, mintha azonnal le akarná nyelni. Sosem szerette igazán, mindig kevésnek érezte a fiához, de ezt igyekezett leplezni, komoly vita ritkán volt köztük.

- Mama, gondold csak el, tavaly, amikor hasonlóképpen Németországban voltam, sokkal könnyebben le tudtam tenni a német nyelvvizsgát. Mekkora lehetőség lenne ez az idei út.

- Nekem akkor sem tetszik! Anyukád legfeljebb a nyáron többet fog veled foglalkozni, és kész! Mindig az a menés! Úgy féltelek.

- Drága Mama, mi már beszéltünk erről a lehetőségről és jónak tartanánk, ha Kata kimenne. A nyelvet eredeti környezetben kell gyakorolni. A tavalyi utat, Mama még jónak találta.

- Persze, a német az más! - billentette oldalra a fejét a Mama.

Erzsike német angol tanárnő volt, anyósa pedig németet tanított, így Kata gyerekkora óta tanulta, hiszen otthon felváltva beszélték a két nyelvet. Az angol később jött, amikor érezte az anyanyelvet és már a németet is.

Józsi úr lassan kortyolta habos kávéját és nézte az ő hölgyeit. Emma asszonyt, akit hosszú házasságuk folyamán őszintén csodálhatott. Szerette a mindig erős asszonyt, amikor baj érte a családot mindig tudta mit kell tenni. Jó feleség volt, és jó társ, sokoldalú és jó humorú. Nyolcvan körül is szálfa egyenes, karcsú és magas, mint az unokája. Nem is értette mi történt most, hogy ilyen ellenálló lett. Menyére azért egy kicsit féltékenykedett, mivel ő nem tudott angolul, de helyette zongorázni tanította az unokáját. Szegény Kata, alig akadt szabad perce, igyekezett is néhány tanítványt szerezni a nagyanyjának, hogy rá kevesebb idő jusson.

Dezső már akkor születetett, amikor lemondtak arról, hogy gyerekük lesz. Visszahúzódó természete miatt választotta a számok világát, és nem is döntött rosszul, amikor adótanácsadó lett. Egy társas úton ismerte meg Erzsikét. A találkozás után hamar össze is házasodtak. Emma asszony meg volt győződve arról, hogy Erzsike kérte meg Dezső kezét. Józsi úr nem bánta, ő már nagyon vágyott egy unokára, és meg is szerette a menyét. Az ő csendes Dezső fiukhoz éppen illett, gondoskodó volt, és nagyon finoman tudta irányítani a férjét.

- No, akkor, mint mond a Család? - tette fel a kérdést huncutul Kata.

Ekkor ütötte el az oszlopos óra a fél kettőt. Józsi úr bement a szobába, a szerkényből elővette a féltve őrzött sakk készletét, és beletette a kopott aktatáskába. Megállt a teraszajtónál, kettőt köhintett, mire a kint ülők felfigyeltek.

- Akkor én most megyek.

Minden délután a közeli vendéglőbe járt sakkozni.

- Persze, ha fontos dolog van, akkor Maga sakkozni megy - mondta Emma asszony, aki nagyon ritkán, ha a helyzet úgy kívánta, magázta a férjét. Ezek szerint ez most ilyen helyzet volt.

Kata és Erzsike mosolyogva kacsintottak Józsi úr felé, aki éppen egy oroszlánfejes sétapálcát választott magának, fején kedvenc szalmakalapjával komótosan elindult, hátrahagyva a vita folytatását a hölgyekre.

Úgy döntött, a saját sakktábláján vívja meg harcát, és ma nyernie kell, Katáért játszott.

 

A vendéglőben már a teljes asztaltársaság várta.

- Én kezdenék, ha lehet. Hoztam is a készletemet. Önként jelentkezőt kérek!

A többiek összenéztek, mert Józsi úrtól távol állt az effajta viselkedés.

Amikor eléjük tette a sakktáblát és a csodálatos bábukat, tudták, valami nagy tét forog kockán, mert ezt a készletet eddig még csak egyszer látták.

A társaság legfiatalabb tagja, Gábor jelezte, hogy ő szívesen játszana. Józsi úr intett a pincérnőnek, hogy kéri a két pohár vörösborát az egy ásványvízzel.

A játékot világossal, Józsi úr kezdte. A megnyitás után az első lépések gyorsan zajlottak, de a míves figurák kicsit elvették a figyelmet, és óvatosabbá tették a játékosokat. Ahogy szaporodtak a bábuk az asztalon úgy vált feszültebbé a játék. Józsi úr mindenképpen az előny megszerzésére törekedett.

A végjátékra már csak néhány figura maradt a táblán. A lépések lelassultak. Józsi úr a borospohárért nyúlt, de már üresen találta. Felnézett, és akkor vette észre, hogy az étterem személyzete körbevette az asztalt. A pincérnő értette a mozdulatot, és már fordult is a következő pohár borért. A hűtött italból Józsi úr nagyot kortyolt, és elszánta magát a döntő ütközetre, érezte, a hosszú taktikai játék vége közeledik. Ellenfelének megcsörrent a telefonja, ami kicsit kibillentette a koncentrálásból és egy elhibázott, átgondolatlan lépést tett. Mindenki észrevette a hibát. A játékosok összenéztek.

- Tovább - mondta Gábor.

Józsi úr két lépéssel győzött. A nyertes bábut, a trónon ülő királyt óvatosan a zsebébe tette. A többit finoman a dobozba helyezte.

- Elnézést uraim, de nekem ma fontos volt ez a játszma, most mennem kell. Mindent köszönök, holnap találkozunk.

Fehér szalmakalapját a fejére tette, elegáns botját a kezébe, és szokatlanul gyorsan távozott.

Ahogy a kapun belépett, látta, hogy a garázsajtó nyitva, Dezsőék, ezek szerint kirándulni mentek. Kata biciklije sem volt a helyén.

Ekkor felcsendült Liszt Magyar rapszódiája. Emma asszony mindig ezt játszotta, ha ideges volt, vagy, ha a dolgok nem kedve szerint alakultak. 

Óvatosan ment végig az előszobán az ebédlőig. Az asztalon ott feküdt a jelentkezési lap a nyelvtanfolyamra, szülők által aláírva.

Józsi úr mosolyogva bement Kata szobájába, és az éjjeliszekrényére tette a győztes királyt.

 

 

Avi Ben Giora

 

Aukció

 

- Valamit ki kéne találnunk, mert nem megy az üzlet. Már két hónap óta szinte csak filléreket keresünk. Így nem fogom tudni magukat sem fizetni.

- Főnök, rajtunk aztán igazán nem múlik, mi igyekszünk mindent eladni, amit csak lehet. Már szinte alig van árunk, amit el tudnánk adni, lassan magát az üzlethelyiséget kell majd áruba bocsátania.

- Na látja! Pont ez a bajom, hogy se pénz, se posztó. Nincsen annyi pénzem, hogy valami olyan árut szerezzek be, ami sokszoros nyereséget hoz. Más még most is többszörös haszonra tud szert tenni, mi meg csak éppen vegetálunk. Nekem ne jöjjön most azzal, hogy az embereknek nincsen pénzük, ha van, másba fektetik, nem műkincsekbe. Ezt olvashatom naponta az újságokban is. Pont ezekben az időkben kéne, hogy vásároljanak, amikor semminek nincs tényleges értéke, csak a festményeknek, régiségeknek.

- Vásárolnának az emberek, de van valami olyan ritkaságunk, aminek tényleges értéke is van? Csupa lim –lom, kacat az egész, ami itt maradt. Ebből nem lehet többet kihozni.

- Nézze, ezt én is pontosan tudom, de ki kell találnunk valamit, amiből pénzt is tudunk csinálni.

- Mostanában a tájképek és portrék azok, amik kelendők és csak is olyanok, amik neves mesterek kezei alól kerültek ki.

- Ezzel azt akarja mondani nekem, hogy fogadjak fel ügyes műkincs-tolvajokat és megrendelésre lopassak el velük képeket? Na ez nem az én üzletem. Meghagyom másnak. Túl nagy hal az nekem. Tudja, mai napig azt mondom, kis hal jó hal.

- A jövő hónapban lesz egy nagy aukcio. Na nem a Doroteumban. Valami privát gyűjtő csinál kiárusítást. Egyfajta adok-veszek aukció.

- És mit akar beadni? Nincs itt egy olyan festmény sem, amiért el lehetne kérni pár ezret.

- Ez az arckép ott a sarokban talán mégis elkelne valakinek.

- Ugyan már ne túlozzon. Az üknagyanyámról festette valaki, aki inkább egy nevenincs piktor volt, mint híres festő.

- Főnök, ezt a képet jól el fogjuk tudni adni. Semmi más nem kell, csak egy kis reklám. Azt meg majd csinálok én.

- Vigye a fenébe akkor, de nekem ne csináljon semmi olyat, amiért  perbe foghatnak. Van elég gondom az adóhátralékokkal. Nem hiányzik még más is.

 

A beszélgetés után Herrn George az alkalmazott felkereste az aukicióra készülő gyűjtőt.

- Mi szél hozta erre Herrn George? Van valami jó ajánlata?

- Ajánlatom éppen lenne, de nem tudom érdekli-e magát, illetve majd a vevőket.

- Térjen a tárgyra, ne sokat meséljen itt nekem. Igaz még nem láttam az újságokat.

- Lenne egy nagyméretű portrénk. Ismeretlen holland mester alkotása, valami grófnéról készült. A főnök nagy becsben tartja. Annó a Doroteum is be akarta venni egy aukcióra, de a főnököm nem akart megválni tőle. A kikiáltási induló ára már húszezer volt és ennek ellenére sem akarta.

- Nekem itt ne lódítson össze-vissza. A maga főnöke egy svindler. Mindenből pénzt akar csinálni és csak kacatjai vannak. De tudja mit? Tudom, hogy a vén uzsorásnak rosszul megy az üzlet, és most bármit elad, amiből újra egy kis tőkét tud kovácsolni. Hozza ide azt a képet és megbeszéljük.

George nagy örömmel újságolta el a híreket.

- Maga egy idióta George! Gondolja, hogy mindenki hülye és ezért a vászonért hajlandó lesz adni egy centet is? Régi a vászon és a keret, de azért nem lehet pénzt kérni manapság. A Karlstein nem egy mai kezdő antikos. Nem lehet átverni, én sem csinálok magamból bohócot. Azért még annyit adok a nevemre. Felejtse el ezt az egészet.

- Főnök, bízza rám. Nem fog maga sem rosszul járni és a Karlsteinnek is meglesz a jutaléka. Sőt ha ez az üzlet sikeres lesz, talán állandó partnerünk is marad.

- Maga megőrült fiam. Nem csak Bécs, de Európa egyik híres antikosával akar maga üzletelni? Na, de mit bánom én! Fogja és vigye el, mutassa meg neki. Figyelmeztetem, ha kivágja magát képestül, én is kivágom, mert utána gondoskodni fog róla, hogy még ennél is jobban lejárasson.

George leakasztotta a képet. Szépen megpucolta és becsomagolta, majd átszállította Karlstein üzletébe.

- Na mutassa azt a mázolmányt.

George kicsomagolta a képet.

- Hmm! Elég jó kép és elég réginek is néz ki. De ki ez a bárónő vagy akárki? Olyan ronda és vén amilyennek csak lennie kell, de valami nevet kell neki adni, pláne ha még a festő nevét sem tudjuk.

- Magára bízom Karlstein úr. Nevezze, aminek vagy akinek akarja. Csak egy dolgot kérek magától, és ez természetesen a maga jutalékát is növelheti, hogy állítsa már most ki, és induló kikiáltási összegnek valami csinos összeget jegyezzen. A többi az az én gondom lesz.

Herrn Karlstein nagyítót vett a kezébe és tüzetesen kezdte tanulmányozni a képet.

- Semmi szignót nem látok, rá lehet fogni akármit. Hogy holland festette-e vagy sem? A színek és a stílus alapján rá lehet még ezt is fogni. És mégis mennyi az az összeg, amivel indítani akarja?

- Olyan húszezer euró.

- Maga megőrült? Húszezerért? Manapság százezerért valódi Vermert lehet kapni. Igaz kissé gyanús körülmények közt, de manapság ki törődik ilyennel. Ezt el is akarom adni, nem csak kiakasztani.

- Hallgasson rám és nem fogja megbánni.

- Na jó, ám legyen. De figyelmeztetem magát George, ha nem tudjuk eladni, akkor maga kifizeti nekem a húszezret.

- Rendben van. Most még egy dolog van hátra. Mennyi részesedést kapok én illetve a cégünk, és mennyit akar maga?

- Nézze, én nem tudom, maga mit szeretne, de hogy nehogy azt mondja, nem vagyok fair, fifthy-fifthy. Ha nyerünk rajta, maga is jól jár, meg én is. Ha meg veszít, akkor úgyis maga fizet húszezret. Nos, áll az üzlet?

- Természetesen.

Két nap múlva kiakasztották a képet az aukcióra várakozók közé és bevezették a katalógusba is. George mindennapos vendég lett a bemutató terembe. Egy mobil telefonnal a kezében minden nap megállt a kép előtt és várakozott. Amint valaki elkezdte tanulmányozni, úgy tett, mintha valakit hívna telefonon.

- Halló, itt George. Egy fantasztikus jó befektetés ez higgye el nekem. Karlstein nem szokott kacatokat árverezni. Ez a kép húszezerről indul. Testvérek közt is megéri a dupláját, és könnyen hozzájuthatunk. Természetesen uram. Én fogok majd úgy licitálni, hogy az megfelelő legyen. Nem, nem hiszem, hogy nagy tolongás lesz érte. Nézik, nézegetik, de mivel neve nincs festő készítette, nem számíthat nagy sikerre. Értettem uram. Köszönöm a bizalmát.

Aki eddig a képet nézegette, felfigyelt a beszélgetésre. Kicsit eltávolodott a képtől és elővette a mobilját. Diszkréten, hogy más ne hallhassa elkezdett telefonálni. George félszemmel ráfigyelt és közben úgy tett, mint akit a kép nagyon érdekel. Nem figyelt a telefonbeszélgetésre hisz tudta a „hal bekapta a csalit”. Naponta eljátszotta ezt a trükköt, és naponta nyugtázhatta magában, hogy lesz érdeklődő a képre, és ha ügyes, nagy alkudás lesz körülötte.

Elérkezett az aukció napja. Szinte dugig megtelt a terem. A katalógus szerint az utolsó darabok közt fog kalapács alá kerülni. Így bőven maradt ideje Georgnak felmérni, hogy mire számíthat. Közben állandóan keze ügyében volt a mobilja, ami néha csengett is és ilyenkor különféle ősszegeket emlegetett.

- Nem uram, még nem került sorra - szólt bele a készülékbe tetetett izgalommal. - Nincs oka aggodalomra uram, mienk lesz. Mennyit is mondott végső árnak? Hetvenezret? Rendben van. Mienk lesz, sőt igyekszem ennél kevesebbért megszerezni. - Közben igyekezett azon lenni, hogy minél többen hallják és lássak. Végre sorra került a darab. A kép címe meglepetést okozott. Ő már ugyan tudta, de a közönség soraiban sokan voltak, akik meglepődtek.

„Madam Dubary portréja, ismeretlen holland festő műve”. A húszezer hamar emelkedett. Már vagy harmincnál tartottak, amikor George beleszólt a licitbe.

- Harmincötezer!

- Harmincötezer először. - Georgot kicsit kezdte kiverni a víz. Mi lesz, ha most ennél az összegnél nem fognak rálicitálni? Nem elég, hogy könnyelműen belement abba, hogy ha nem kell a kép senkinek sem, akkor ő kifizeti a húszezret. Most ráígért és egyenlőre senki sem akarja túllicitálni. Már majdnem felhangzott a másodszor felszólítás, amikor valaki közbelicitált.

- Negyvenezer!

Most lett aztán csak igazán ideges. Most mit tegyen? Licitáljon rá, vagy várjon? Már húszezer biztosan üti a markát, tehát nem fog üres kézzel távozni. De nem lett volna igazi „makler” ha nem ígér rá egy ezrest. Meg is tette azonnal. Hatalmas lett erre az izgalom a teremben. Nem az ősszeg miatt, mert eddig már hatszázezer eurónál is, amikor mindenki azt várta lecsap majd a kalapács, túllicitáltak. Szinte minden szem Georgra szegeződött. Dupla vagy semmi, gondolta. Ideges volt, hogy most aztán, ha veszít, akkor mehet az adósok börtönébe, de igyekezett pókerarcot vágni. Már-már lecsapott a kalapács, amikor valaki bekiáltott

- Ötvenezer!

Szinte megállt a levegő. Egyre nagyobb lett a sugdolózás, tanakodás. - Nem szabad mostmár közbekotyognom - próbált erőt venni magán. - Rá kell bíznom magamat a szerencsére. Hiába szegeződött rá minden szem, nem licitált közbe, hanem a telefonja után nyúlt. Még nem is kezdett beszélni, amikor hangzott a bekiáltás ismét.

- Ötvenötezer!

- Értem uram. Ötvenötnél tartunk per pillanat. Rendben van uram. Hívom majd újra.

Mintha erre vártak volna, valaki bekiabálta a hatvanezret. George nem bírta tovább és kiment a teremből de úgy, hogy a kezében volt a mobil, beszélt, csak beszélt, senkitől sem zavartatva magát. Mire visszatért a terembe leverték a képet. Nyolcvan négyezer euróért talált gazdára. George egy gyors pillantást vetett az új tulajdonosra. Nem ismerte, és valószínű nem valami ismert gyűjtő lehetett, mert a szakmabeliek nem kísérték már tovább figyelemmel a továbbiakat. A következő árverési darabra koncentráltak.

- Maga egy zseni George. Nem akar hozzám átszegődni, dolgozni?

- Nem hiszem, de az együttműködésről a továbbiak során beszélgethetünk. Természetesen ezekkel a kondíciókkal.

- Rendben van, majd akkor alkalomadtán szólok magának. Mégis mit gondol, mennyi volt a valódi értéke a képnek, amit ennyiért adtunk el?

- Csak nem azt akarja mondani Karlstein ur, hogy nem csinált jó üzletet?

- Mi az, hogy jót? Még szerencse, hogy ezt most csak mi ketten tudjuk. Az egész kép ezerötszáz eurót ér. Ennyit adott volna érte a legnevesebb aukciós ház.

- És mi lesz, ha ez kiderül?

- Ugyan ne izguljon? Tudja maga, hány kép kering így évente a piacon? Az illető egy darabig csendben lesz, nem fog botrányt csinálni. Annál okosabb, hiába kezdő zöldfülű. Úgy egy év múlva elkezdi majd árulni negyvenezres kikiáltási árral, és százezerért fogja eladni. Ismerem ennyire a szakmát, hiszen én is megfizettem annó a tanulópénzt.