5.Vendégoldal: Köszönöm barátaimnak, hogy műveikkel megajándékoztak.


Hanichné Zsó: Emlék

Barok László: Pestenmaradás, A derelye

Józsa Mara: A közös gyerek


 

Hanichné Zsó

 

Emlék

 

 

Nagyszüleim házában csodálkoztam először a világra. Pici gyerekként sokat sündörögtem nagyanyám körül. Ő tette a dolgát bent és kint a ház körül jó gazdaasszony módjára. Közben sokat és sokféle játékot játszottunk, mindig szakított időt arra, hogy velem lehessen. Nagyon szerettük egymást.

Ha észrevettem, hogy tehenet fej, azonnal mögé lopakodtam a bögrémmel, s kértem, hogy nekem is fejjen a „tehénből”. Ő mosolyogva kivette a kezemből a kincset érő bögrét és tele fejte. Én ott nyomban elszürcsöltem a frissen habzó, langyos tejet. Még most is érzem annak ízét, ha rá gondolok. Nagyanyám már régen fentről óv engem, én pedig a bögrét, melyet tőle kaptam. Konyhaszekrényem üveges részéből ontja felém mérhetetlen szeretetét. Alakja kancsóra emlékeztet, fehér színű és ráfestve egy kéknefelejcsből font koszorú. A koszorú közepén pedig egy „Emlék” felirat olvasható, szép ívelt betűkkel. A bögre nekem nem emléket jelent. Ő számomra az élő valóság. Vigyáz rám, ha szomorú vagyok, vidámságomat fokozza, együtt örülünk a jó dolgoknak.

A minap kezembe véve óvatosan törölgettem, közben simogattam, becézgettem. Igazán, ekkor nagyanyámmal beszélgettem.

Fülembe súgta:

– Nézz a bögrébe!

Belepillantottam. Egy rózsaszínű préselt rózsa lehelte illatát felém. Szerelemvirág bontogatta szirmait. Forróság suhant át testemen. De régen volt, mikor ez rózsa pecsétet hagyott a szívemen… – gondoltam. Bögrémen az „Emlék” felirat mégiscsak emlék? Ebben a pillanatban úgy éreztem – igen, azzá kellett, hogy váljon.

– Hogyan férhet el egy tejívó bögrében több évtizednyi emlék!?

Féltett kincsem életre keltette a számomra oly kedves múltat. Jelenlétével figyelmeztet, bízzak magamban, a jövőben, hiszen Ő is ott áll töretlenül. Nagyanyám, mikor először kezembe adta egyetlen értékét, gondoskodott, hogy gyerekkoromtól kezdve végig kísérje életem. A bögre teljesítette küldetését, remélem, még sokáig óvjuk, védjük egymást.

 

Barok László

 

Pestenmaradás

 

Vasárnap este korán lefektettek aludni, hogy reggel ne legyek majd kialvatlan. Én nyafogtam, hogy most nem is vagyok álmos, de engedve a szelíd erőszaknak, mégis lehunytam a szemeim. Álom azonban sokáig nem jött rám. Állandóan az a „valószínűleg” szócska dobogott, vert, lüktetett és dörömbölt a lelkemben. Hát persze, hogy nem tudtam elaludni. Hajnalban azonban mégis aludhattam pár órát, és halk neszezésre riadtam föl. Meglapultam a takaró alatt, nagy óvatosan vizslattam, mi is van most. Édesanyám fölkelt, s az utazáshoz készítgette a csomagokat. Megpróbált hangtalanul tenni-venni, ez talán sikerült is neki, de én résen voltam, mindent hallottam. Szemeim zárva voltak, de a füleimmel szinte láttam a történéseket. Megéreztem, mikor kell legjobban az alvót tenni: egy édesen alvó embert csak nem költenek fel?! Majdcsak megfeledkeznek rólam, és elmennek Pestre nélkülem!!        

 Ennek a naivitásnak édesanyám vetett véget, kicsalogatott az ágyból, megmosdatott, felöltöztetett, s még egy kis reggelit is belém diktált indulás előtt.

Csak akkor hittem el, hogy Pesten vagyunk, amikor az első sárga villamost megláttam. Pedig görcsösen hinni akartam, sose érünk oda.

Ami ezután történt, összemosódik az emlékezetemben, ezért elnézést is kérek, hogy csak néhány szóval jelzem a fejleményeket. Elmentünk az ismerős helyre, kerestük a doktor nénit, bementünk, rövid vizsgálat, kimentünk, várakoztunk, hoztak egy papírt, aztán elindultunk haza. Azt az érzést nem lehet leírni. Csupán annyit, hogy este már újra az ágyamban feküdtem, s reggel nem kellett az alvót tettetnem.

 

A derelye

 

Édesapám körzeti orvos volt. Területe egy nagyközség harmada, a hozzátartozó tanyavilággal együtt. Míg a községben gyalogosan, a tanyákra lovas kocsival ment, amit általában a tanya gazdája vagy egy lakója hajtott. Egy alkalommal engem is felültettek a kocsira, s míg édesapám a szobában injekciót adott, mert akkoriban – úgy gondoltam –, a gyógyítás ebből áll, én az udvaron levő tanyai csodákat szemlélhettem meg: egy forráskutat, a felbuzgó felesleges víz elfolyását egy kis tóba, a kipányvázott állatokat, a tóban úszkáló kacsákat, s mindazt, ami egy gyermeki elmét leköt.

Egy szerdai napon, harangszó előtt történt meg az alábbi eset.

A tanácsházáról üzenték, Terenyeiékhez ki kell menni, mert a bácsi nagyon beteg. Édesapám rögtön fogta kis táskáját, s elindult, beteg már nem volt a váróban. Már napok óta nyomta az ágyat Terenyei bácsi, de falun nem szokás rögtön orvost hívni. Az állatorvost hamarabb kihívják, mint az emberorvost. Valahol egyszer szóvá is tette édesapám, hogy miért csak most szóltak. A válaszban kiemelték, hogy mennyire bíztak a házi gyógymódokban, még szódavizet is adtak a betegnek, mindent megpróbáltak.

A rendelőtől nem kellett sokat menni, bár az út csak száraz időben volt könnyen járható. Eső után hetekig volt sáros, latyakos. Így volt most is.

De legyőzve az út nehézségeit, hamarosan a konyhába léphetett be, onnan nyílt a tisztaszoba, ahol Terenyei bácsi feküdt. A konyhában éppen akkor tette föl a tűzhelyre Terenyei néni a nagy fazekat, teli vízzel. Forrni tette föl, az elkészült derelyét volt hivatva kifőzni.

Amikor édesapám végzett a tisztaszobában, a konyhán át mehetett volna ki a házból. Terenyei néni a kifőtt derelyét szedegette ki a fazékból, amire édesapám talán egy másodperccel tovább nézett oda, mint az illendő lett volna. Terenyei néni rögtön lecsapott a helyzetre:

– Doktor úr! Megkínálhatom?

Nem szokott elfogadni idegen helyen kínálást, de most kivételt tett, bizonyára hevesen működtek azok a gyomornedvek. A beleegyezésre pillanatok alatt asztalon volt a terítés, s hamarosan odakerült a derelye is szépen megforgatva prézliben. Nagyon ínycsiklandó s zamatos lehetett, mert édesapám kétszer is vett a nagy tálból a tányérjára. Krumplival volt megtöltve a derelye. Mikor az utolsó falatok is eltűntek a tányérról, megjegyezte, ilyen jót már régen evett.

Ezután ha Terenyeiék derelyét főztek, sokszor hoztak át a házunkba egy kis kóstolót belőle.

És most az alábbiakban írom le, miért is vetettem papírra én ezt. Miért is tartom „fontosnak” megörökíteni ezt a mindennapi esetet.

Egy februári napon halt meg édesapám. Kívánsága szerint a közeli városba költöztünk, de a költözésig még várni kellett egy fél évet. Temetésekor sok falusi, köztük Terenyei néni is elkísérte az utolsó útjára. Én hetedik osztályos voltam akkor, s a tanév letelte utáni napokban készülődtünk a költözéshez. Az udvaron voltam, amikor azt látom, Terenyei néni egy szatyorral a kezében fordul be a kapunkon. És abból a szatyorból egy lábast vesz elő, teli krumplis derelyével.

Csak most értem meg igazán, hogy amikor elment, édesanyám miért könnyezett. S miért volt Terenyei néni szeme is olyan homályos, amikor odaadta azt a lábast. 

 

 

Józsa Mara

A közös gyerek

 

A közönség felállva tapsolt, amikor az előadás végén megjelentek a színpadon. A férfi, erősen húzta a jobb lábát, az asszony mégis őrá támaszkodott, így tipegtek aprókat lépegetve középre. Meghajoltak. Közben a férfi gyengéden megszorította az asszony kezét, és egy pillanatig oldalra nézve összecsippentette a szemét. Mosolyogtak.

   Az asszony almazöld selyemkosztümöt viselt és finom csipkéjű ekrü cérnakesztyűt. Fejét királynői tartással emelte fel, és bizalommal teli, szelíd pillantással nézett szét.

   A férfinak hosszú ősz haja volt, amelyet a tarkóján összekötött. Arcbőre napbarnítottan feszes, ugyanakkor a szeme és a szája körül mély ráncokkal barázdált. Látszott, hogy frissen borotválkozott, az öltözékét gondosan válogatta össze, a cipőjére pedig kifejezetten kényes.

   Az asszony először mégis a parfümjére figyelt fel; megcsapta az orrát, amikor elvonult mögötte a társalgóban. A finom illat sokáig ott lebegett a fotelja körül. Az otthonban nemigen volt megszokott dolog, hogy ilyesmit használnak, kiváltképp nem a férfiak. Megjegyezte magának, s a legközelebbi találkozásukkor egy hosszabb mosollyal nyugtázta: az illathoz kellemes külső tartozik. A férfi rácsodálkozott, aztán barátságosan biccentett felé.

   Így indult az ismeretségük s pár nap múlva a parkban folytatódott. Az asszony egy félárnyékos padra telepedett a könyvével, de alig olvasott, olyan ábrándos hangulatba jött a májusi illatoktól, a körülötte bizsergő élettől.

   - Min mereng? - termett előtte hirtelen a férfi.

   Az asszony elpirult, mintha rajtakapták volna valami tilos dolgon, később meg azért restelkedett, hogy ilyen buta módon reagált.

   - Megengedi? - hajolt meg kissé a férfi és bemutatkozott. - Kürthy Vilmos, zongorista.

   - Tordasné, Anna... - becsukta a könyvet, és helyet mutatott maga mellett a padon.

   Sokáig beszélgettek. Főleg Vilmos vitte a szót, elmesélte, hogy ötvenévesen egy agyvérzés vetett véget a zenei pályájának, s azóta sok minden másban is elhagyta a szerencséje. Anna csak mértéktartóan árult el magáról ezt-azt, legtöbbet a kedvteléséről beszélt: verseket, novellákat írogat. Remekül kiegészítették egymást, Vilmos lelkes előadó volt, Anna pedig hálás közönség.

   Teltek a napok, a tavaszból ősz lett, közben a két idős ember között egyre jobban elmélyült a barátság. Kölcsönösen tisztelték, és nagyra tartották egymást, ráadásul rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a másik leginkább szomjazott: Vilmos rendkívül gáláns és udvarias volt, Anna pedig figyelmes és gondoskodó. Nem csoda, hogy egy idő után kizárólag egymás társaságában érezték jól magukat, ugyanakkor mindig tudtak a másiknak valami újat mondani, mutatni.

   Egyik alkalommal a férfi egy vastag fotóalbummal érkezett a társalgóba. Mint két összeesküvő, a fejüket összedugva hajoltak a képek fölé, és halkan sutyorogtak, nevetgéltek. Anna a képeket nézve furcsa dolgot figyelt meg magán, a pár évtizeddel fiatalabb Vilmos is gyengéd érzéseket váltott ki belőle. Hirtelen ötlettel felsietett a szobájába, és réges-régi bonbonos dobozokkal tért vissza. Kiválasztott néhány képet, és Vilmos korabeli arcmása mellé illesztette őket.

   – Ilyenek lettünk volna együtt ötven évvel ezelőtt – mutatott kissé fájdalmas mosollyal az egyik párosításra. – Vajon észrevett volna, ha akkor összetalálkozunk?

   A férfi sokáig nézte a sok év előtti fiatal lányt.

   – Azt nem tudom, akkor hogyan lett volna Annácska, de én most visszamenőlegesen beleszeretettem magába. Lehetséges ilyesmi?

   Az asszony gyengéden megsimogatta a férfi kezét és elérzékenyedve bólogatott.

   – Maga is így érez? – lelkendezett Vilmos.

   Egyszerre indultak meg a könnyeik.

   Néhány nappal később a parkban sétáltak, alig beszéltek, csendben andalogtak egymás mellett.

   – Annácska! – kezdte a férfi. – El kell mondanom, mennyire örülök, hogy egymásra találtunk. És én most már soha nem szeretnék elszakadni magától.

   – Én se.

   A férfi mélyen meghajolt és kezet csókolt.

   – Milyen szép életünk lesz! Hálás vagyok az Úrnak.

   – De azért kár, hogy csak most találkoztunk, amikor lassan elfogy az időnk – sóhajtott az asszony.

   – Ne bánkódjon Annácska! Még sok szép évünk lehet.

   – Lehet... Lehet... De egy valami már nem – válaszolta az asszony. –  Közös gyerekünk. És ez nagyon fájdalmas nekem.

   Vilmosra is átragadt az asszony szomorúsága, és hiába szeretett volna valami vigasztalót mondani, megszólalni sem tudott, úgy szorította valami a torkát, hát csak ballagtak tovább csendesen.

   Az időjárás egyre zordabb lett, az otthon lakói mind több időt töltöttek a nappaliban. Egyik délelőtt egy fiatalos hölgy a zongora mellé ült, és régi slágereket kezdett játszani. Pillanatok alatt körbevették, és csak érkeztek egymás után a megrendelések, ő pedig sorra játszotta egyik dal után a másikat. Vilmos is közelebb merészkedett, és megkockáztatta:

   – A Csillagok és nyári éj című dalt bizonyára nem ismeri kedves Júlia!

   Az asszony hosszan bólintott, és ujjai máris repkedtek a billentyűkön. Vilmos lehunyt szemmel, halkan dúdolta vele a dallamot.

   – Az én dalom – suttogta alig hallhatóan a végén. Látszott, hogy nagyon felkavarja az élmény, ugyanakkor büszkén húzta ki magát.

   Júlia csodálattal nézett a férfira és mosolyogva kérdezte:

   – Van más szerzeménye is? Szívesen eljátszom, ha ismerem.

   A férfi felsorolt még néhányat, végigdúdolta őket a zongora vezetésével, aztán csendesen elvonult. Azt hitték, az emlékeivel akar lenni, tapintatból Anna se ment utána. De még aznap este odaállt Júlia elé, és hosszan beszélgettek. Anna a szeme sarkából figyelte őket.

   – Titok? – kérdezte a visszaérkező férfit.

   – Nem titok. A közös gyereken dolgozom, és megkértem Júliát, segítsen benne.

   Anna nézett rá kitágult pupillákkal, hogy mit akar ezzel a bolondsággal, de Vilmos még pár percig élvezni akarta a helyzetet. Csak akkor fogta meg marasztalón az asszony kezét, amikor az, haragosan összeszűkült szemmel, fel akart ugrani.

   – Annácska! Nehogy elszaladjon! – mosolygott engesztelőn, és a zakója zsebéből néhány gyűrött papírlapot húzgált ki. – Egész délután dallamokat gyártottam, méghozzá a maga verseire. Annyira meghatott Júlia játéka, és annyi régi emlék tört elő, hogy már szinte fájt. Búsongtam egy sort, és akkor hirtelen bevillant, komponálni még tudok, ha játszani nem is. Mi lenne, ha meg is próbálnám? És sikerült! Olyan boldog vagyok! Nem érti? A maga verse, az én zeném! Mintha közös gyerekünk lenne!

   Anna csak annyit tudott kimondani:

   – Ó, Vilmos! – és záporoztak a könnyei megállíthatatlanul. Oly erővel tört ki belőle a zokogás, hogy mindenki rájuk figyelt, az igazgatónő pedig aggodalmasan az asztalukhoz sietett.

   – Nincs semmi baj – mondta a férfi is párás szemmel. – Csak nagyon boldog, mert született egy gyermek.

   Mindkét kezét rátette az asszonyéra.