6.Vendégoldal: Köszönöm barátaimnak, hogy műveikkel megajándékoztak.


Bereczki Gizella - Libra: A firka

Péter Erika: Feltámadás előtVersciklus

Sonkoly Éva: Zavaros a Tisza,  Egy szép tavaszon

Vandra Attila: Miért nem lett Samuka regényíró


 

Bereczki Gizella - Libra

A firka

 

Kukucska Pista bácsi lovainak patái ütemesen kopogtak az aszfalton, de mire az ébredező utcabeliek agya átvette a hajnali csendben felhangzó ritmust, el is hallgattak.

Gazdájuk szokását ismerve, megálltak a szövetkezeti bolt előtt, melynek szomszédságában a füstös kocsma már várta korai betérőit. A reggeli abrak feleslegét nyugodtan ürítették, időérzékük pontosan behatárolta az e szükségletük elvégzéséhez rendelkezésükre álló perceket. A gyors tankolást követően a szekér bakjára fellépő Pista bácsinak már szólni sem kellett, tudták melyik határ felé vegyék az irányt.

Róza néni erre várt. Vedrét és lapátját kezébe kapva kocogott a tetthely irányába, hogy felszedje a lóganét. Holnap után Pünkösd, s a vertfal az idén tavaszra is ledobta magáról a vakolatot. A vágós eső épp az utca felé néző nyári konyha falának alját rondította el, a körmenet előtt nem szégyenkezhet. A Nap első sugarai már felkapaszkodtak az ég peremére, szép idő ígérkezett. Legalább hamar megszárad a tapasztás, könnyű lesz meszelni – gondolta, míg hazaért.

Amíg hűlt a trágya, megásta a kút mellett a gödröt, a talicskába odakészített földet beleborította. Meglocsolta vízzel, majd a sárhoz egy kosár polyvát kevert és jöhetett a lótrágya.

Férje - szemeit a fényhez szoktatva - a tornácról figyelte asszonya ténykedését. Milyen gonddal keveri a tapaszanyagot, pedig köztudottan utálja a lógané szagát.

Ki tudja mennyi kényszerfeladattal kellett megbarátkoznia házasságuk negyven éve alatt annak a törékeny, sovány lánynak, akit tizenhét évesen ültetett a szekerére, fehér lepedőbe kötött, szegényes hozományával. A szülők örültek, hogy egy éhes szájjal kevesebb marad otthon.

Nem a szerelem, pusztán szimpátia és a szükség kötötte őket össze.

Becsületére váljon, kemény, ügyes asszonnyá formálta az élet. Erős kézzel nevelte a hat fiút és a két lányt. A szoba-konyhás házban tisztaság uralkodott, a gyerekekre odafigyelt, finomakat főzött, foszlós kenyereket sütött és jól osztotta be kevéske vagyonukat. Istenfélő lévén, hűséges társa maradt.

 

Benézett a faliórára. Nem mehet át a lányáékhoz, túl korai. A kis fruska még alszik.

A kamra polcáról leemelte a reggeli „ébresztőt”, s az odakészített kis kupicába mérve lenyelte.

Ennyi a napi adag. Drága a jóféle házi, neje parancsának engedelmeskedve pénzzé tette a kifőzés legnagyobb részét, ami maradt azt gondosan be kellett osztania, hogy kitartson őszig. A tüzes ital átjárta testét. A lavórban felfrissítette arcát, megfésülködött, kezét végighúzta állán – majd holnap borotválkozom, még nem szúr – állapította meg.

A hátsóudvarra menet látta, ahogy Róza ásóval leveri a fal bomlásnak induló részét, becsapkodja vízzel, és már viszi is a keveréket a vödörben.

Egyszer próbált neki segíteni - amikor az első fiukkal gyerekágyasan feküdt -, de nem nagy sikerrel. Túl lassan dolgozott, a falra felvitt anyag gyorsan száradt, nem tudta elsimítani. Rücskös maradt, amit még a mész sem takart el. Köszönet helyett olyan letolást kapott, hogy azóta nem vette kezébe sem a simítót, sem a meszelőt.

Megetette a tyúkokat, átköszönt a szomszédnak, aki a diófa alatt pöfékelt. Téblábolt, kisétált a kertbe, szemrevételezte a kukoricát. Siettette az időt, hogy mihamarabb ölébe kaphassa a szőke, göndör fürtös hajú, nagy barna szemű lányunokáját, akit csak Fruskának hívott.

Sokáig nem találta élete értelmét. Megállás nélkül dolgozott a földeken tavasztól őszig, hajnaltól késő estig, hogy nyolc gyerekét etetni, öltöztetni tudja, s tűzifával rakhassa meg a fészert. A téli pihenő után minden kezdődött elölről, újra és újra, évtizedeken át.

Épp időben repültek ki, mert már egyre fogyott ereje és türelme, legszívesebben Isten égi szolgáinak sorába lépett volna. 

Életszemléletét az a kis csöppség változtatta meg, akire vigyáznia kellett, amíg lánya és veje dolgozott. Olyan boldogsággal soha senki nem fogadta élete eltelt ötven évében, mint ez a kislány. Csecsemőként is nagyokat kacagott papája grimaszain, de amint lábra állt, úgy futott nagyapja ölébe, mint a kiscica a meleg kemencepadkára.

Lánya hálásan köszönte, hogy magával viszi Zsuzsit, mert elevensége állandó figyelmet kívánt. Hasában a hamarosan születendő testvérkével már szaladni sem tudott utána, amire elég gyakran kényszerült. Ha látóköréből kicsusszant, pillanatok alatt duci kezében szorongatta utolsó leheletükig az udvaron napozó kiscsibéket, felmászott minden megmászható és megmászhatatlan helyre, ő is mosni vagy mosogatni akart, hintőpornak használta a tyúktetűirtót, szórta a tyúkoknak a kukoricát, ha kellett, ha nem. Megtalálta a kerítésen azt a néhány lécet, amit édesapja alapos felülvizsgálata nem vett észre, a szegek már nem tartottak eléggé, és szökött hol a szomszédba, hol az utcára.

 

Fél nyolcat ütött a falióra.

- Átmegyek a kis unokámért! – vetette oda a munkája végén járó feleségének.

A házhoz érve Zsuzsit a lépcsőn találta. Őt várta. A lánya is. Széles mosollyal perdült elé a kislány, nyújtotta két vaskos karját: – Fáj a lábam papa - lódította. Út közben beszélgettek, illetve ő csak hallgatta. A kicsi szája be nem állt, csacsogott, mesélt, mindent megfigyelt, megjegyzett, megkérdezett. Ennyi okosságot ő biz’a nem tudna mondani, pedig idén a hetvenet is betölti. Úgy szívta magába ennek a négy éves apróságnak minden szavát, mozdulatát, illatát, mint a kiszikkadt föld a langyos esőt.

A reggeli elkészült. Tojásos szalonna, cikóriakávé várta a visszatérőket. Együtt ültek asztalhoz, s bár teli hassal jött el otthonról, a papáéból még kért.

Róza néni gyanúsan méregette az öreget: - Nagyon figyeljen a gyerekre, megyek hátra, levágok két csirkét, Pünkösd napjára. Tudja milyen rossz.

- Dehogy rossz! Dehogy rossz! Csak minden érdekli. Majd én vigyázok rá, ne féljen.

Elővették a hokedliből az erősen megtépázott füzetet, a tintaceruzát és rajzoltak. Az ákombákomokkal hamar megteltek a lapok, ezért a szokásos virágmustra következett. A ház előtt és a kerítés mellett virágok tarkállottak, pillangókkal, darazsakkal. Itt elszórakoztak jó ideig. A kislány szaladt egyiktől a másikig, szagoltatta, simogatta őket, de a csokorba csak vadvirágok kerülhettek – nagymama haragudott, ha pünkösdi rózsáit csak úgy letépkedték.

Azok a nevezetes napra nyílnak, akkor levagdossa valamennyit és feldíszíti a kerítésléceket, a körmeneten résztvevők és jó pásztoruk, Vince atya nagy megelégedésére.

Az udvar közepén barackfa védett az egyre erősebb napsütéstől, alá telepedtek. Az apró ujjak ügyesen rendezték össze a csokrot, papának csak át kellett kötnie és figyelmesen hallgatni Zsuzsi okfejtését a művelet fontosságáról.

- Beszaladok inni! Maradj itt a pléden aranyom. Mindjárt jövök.

Azzal besétált egy fröccs erejéig a házba. A szalonna és a tojás nagyon kívánta a folyadékot.

Még visszanézett az ajtóból a virágkötészetbe belefeledkezett kislányra, majd nekilátott a hideg koktél elkészítésének.

A hűvös kamra épp a megfelelő hőfokon tartotta a házi bort, a szódásüvegekre is nagy gondot fordított, nehogy egyszerre fogyjanak ki. Az arány 1:2-es, amolyan spórolós, mint a pálinka, de ezért legalább nem zsörtölődött Róza. Gondolatai elkalandoztak. A szüreti mulatságok jelentették számukra az egyetlen szórakozást. Ott táncoltak néha, sután, egymás ritmusát keresve. Mosolyt ritkán látott felesége arcán, pedig angyalian, finoman felszabadult nevetése széppé varázsolta a sötét fejkendő alatt is.

Okosságát hamar felismerte, ezért rábízott minden döntést, ő leginkább csak bólintott és tette a dolgát.

Fülét hangos kiabálás csapta meg. A poharát hagyva szaladt a hang irányába.

Az udvaron senkit sem látott, a veszekedés a nyári konyha mögül szűrődött ki.

Rosszat sejtve pillantott a pléden hagyott virágcsokorra és a tornácon árválkodó koppasztott csirkékre.

- Mit csináltál már megint? – sipította Róza néni. – Veled csak a baj van!

- Rajzoltam szépet! – magyarázta Zsuzsi és művére mutatott.

- Majd adok én neked összefirkálni a frissen meszelt falamat! Adod ide azonnal azt a krétát – vált vészjóslóvá a néne hangja.

Ekkorra ért oda nagyapa. A vakítóan fehérlő falon épp olyan firkálmányok díszlettek, mint a füzetoldalakon. A kislány kipirult arccal a piros tégladarabkát szorosabbra fogva apró markában, szembefordult nagyanyjával és hangosan szólt:

- Nem adom. Rajzolok.

- Te itt nem fogsz rajzolni, de mást se. Menj innen hazafele! – kiabálta.

Nagyapa érezte, most kell kimentenie e megbátorodott csöppséget, különben elszabadul a pokol.

De még mielőtt mentőakcióját végrehajthatta volna, a kicsi derekára tette két kezét, ruhácskája megremegett, szőke fürtjeit megrázta, s kissé előredőlve préselte ajkai közül:

- Nem megyek!

Mielőtt mama felocsúdott meglepetéséből, nagyapa felkapta a kislányt, karjaiba rejtette és gyors léptekkel indult a bejárati kapu felé. Közben csókolgatta, s kuncogott magában, hisz ezen a portán még senki sem mert szembefordulni nejével. A tőle jóval magasabb, felnőtt fiainak is lekevert egy pofont, ha úgy érezte illetlenül beszéltek vele.

A csendet a kapu nyikorgása törte meg. Róza néni még mindig dermedten állt a megbecstelenített fal előtt. Aztán arca felragyogott, mint az angyaloknak, finoman elnevette magát:

- A kis bestia! Még szembefordult Velem! – majd a meszes vödör felé lépkedve még megjegyezte: - Az én vérem.

 

 

Péter Erika

 

Feltámadás előtt

 Versciklus

Szecessziós ékszer
a várandós faág,
bimbója Tiffany-
tükörbe fagyott,
pár napos tavaszát
őrzi jégbe zárva;
opálcseppbe rejti
a boldog tegnapot.

*

Hátam mögé állok,
bámulom magam,
nagyra nőtt árnyékom
alkonyba takar,
lábujjhegyen lépek,
ne is vegyem észre;
tükrömig elvezet
arcom lidércfénye,
nézem közhelyeim,
kopott csillogásom,
táguló pupillám,
mosolygó magányom,
sorsomnak álcázva
gondtalannak látszom,
nyakamból keblemre
zuhan aranyláncom,
mennyi vágy, fájdalom
bolyong most is bennem,
mezítelen állok,
s Te jössz velem szemben.

*

Szeretném,
ha a Tejúton
pisztrángok
úszkálnának,
melléd röpülne
egy főnixmadár,
s én szégyenlős
rajongással
lesütném szemem.


*

Egyszer minden tenger
sivataggá válik,
homokszemecskékből
Szahara nő,
csöpp gyermeklapáttal
kiásnám keresztem,
szűk búvárruhám
szorongatja testem,
víz alatt is fájnak
a lappangó jajok,

szeretnék mélyebbre
elmerülni benned,
de visszahúz zárkózott,
szemérmes szerelmed,
fuldokló fonémák,
nyelv-alatt-szavak,

végül mindkettőnkből
szürke por marad.

*

Három napja
szeretetre szomjazom,
ismét esik, légtornászként
fátyol-cseppek lógnak
láncként összebújva,
kábeldrótokba fogódzva
hogy a sárrá-bomlott hóba
hulljanak,

buborékok táncolnak
a föld asztalán, tócsák
fröcskölik a harisnyákat,
de a még smink-nélküli
primadonna-fák
e tájnyi öltözőben
már készülnek lombosodni

ablakomon gördülő
cseppek golyóstollai
rajzolják sziluetted
és látom kinyújtott kezed,
ez a Harmadik Nap
a testedé,

s lelked a vizek felett lebeg.

*
Pocsék volt az a nyár,
viharszárnyak tépázták tetőnk,
mi, nők – tócsába mártott rongycsomók –
madárijesztővé áztunk a kapualjban,
a parkban hajléktalanok
ponyvával takarták le a színpadot,
s a kitaposott macskaköveken
átázott elkopott cipőnk.
Kinőtt kardigánként feszült ránk a város,
sáros szerelvények sírtak síneken.
-----
Az állomáson most is gyorsvonat tolat,
kókadt lampionként lebegnek esernyők,
kendőt nem lobogtat senki,
elrejti arcom a rám zuhanó zápor,
fázom, összekulcsolódik,
majd kinyílik kezem,
dermedt ujjam denevérszárny,
már mind a tíz feszül.

 

 Megjelent a Bárka irodalmi, művészeti éstársadalomtudományi folyóirat XIX:2011/3. számában



--

 

 

Sonkoly Éva

 

Zavaros a Tisza

 

Napok óta zsong a fülemben egy dallam, egyre erősebben...

Nyári szellő suttog az Alföld felett, szembe fordul vele régi idők viharos szele, mely magával ragad a képzelet világába. Messze repít legendák felé, ott megáll, történetet mesél, fülembe halkan zenél.

Magányos tanya facsoporttal, körülvéve széles legelővel. Keskeny poros úton nyargal a szél, majd csendesedik. Lassabban, mint gondoltam, leejt a porba.

Nézem magam, ruhám olyan régi, hosszú szoknyám földig ér. - S a lábamon? Bizony mezítláb állok az alföldi tanya udvarán.

Szüleim kora reggel a közeli városba mentek kocsival. Minden fontos munka az enyém. Elszabadult hajfürtjeimet simogatom, de valahogy nem áll össze. Befutok a szobába, kicsi tükörbe nézek, hajtűvel próbálkozom, tűzöm a fényesen csillogó fekete hajamat.

Hajnal óta sül a kenyér a kemencében, még nem kell kiszedni.

Sietve fordulok a ház sarkánál, kezemben egy szakajtó kukorica. A tyúkoknak szórok belőle. Közben a kutyák ugatva rohannak az út felé. Erősen süt a nap. Kezemet a szemem elé emelem.

Távoli porfellegből egy lovas közeledik. Ismeretlen, s én egyedül vagyok. Most veszem észre, kötényem szélét gyűrögetem zavartan az ujjaim között.

A kutyák hirtelen elhallgatnak. A lovas csak rájuk tekint és leülnek menten. Csend van, csak a szívem verdes ijedten. Nézem az udvart. Két veréb fürdik a porban.

- Hozz egy pohár vizet! - hangzik a ló hátáról.

Felnézek. Fiatal, szép férfi ül a lovon, homloka csupa veríték, inge rátapadt a testére, régen futtathatja a lovát, talán üldözik... - betyár, dobban a szívembe. Kancsó áll az asztalon a nyitott ajtó mögött, oda néz.

- Hozd már! - int a fejével arra felé.

- Hozok friss vizet! - Nem is tudom, miért szaladok a kúthoz, felhúzom a vödröt. A víz hűvösen gyöngyözik a pohárban. Egyszerű tálcán nyújtom felé. Elveszi a poharat, mohón iszik. Elnézek mellette a kút felé. Tudom, nem illik ránézni, pedig nagyon szeretnék.

- Bogár! - hallom szép zengésű hangját. Hirtelen a hajamhoz kapok. Nincs ott semmi. Ruhámat simítom. Ő pedig nevet. Nyújtja a poharat, még ragyognak a vízcseppek rajta. Valami apróság megpendül mellette a tenyeremben, szinte gurul. Nézem ijedten. Csillogó, bordó köves gyűrű.

- A vízért! - kiáltja messziről, mert lova hirtelen fordul, s azonnal vágtázni kezd. Kutyaugatás kíséri. Nézem a gyűrű arany csillogását.

Késő délutánig tétován teszek-veszek, végzem a munkámat. Egyszer a távoli nádas felől lövést hallok, ijedten tapasztom a fülemre kezemet, majd csend lesz.

Kisvártatva megérkeznek a szüleim is. Ők mesélik, hogy a híres betyárt, Bogár Imrét elfogták a pandúrok, ott a nádasban.

- Fiatal volt - mondták, mintha már nem is élne.

Forgatom a gyűrűt, de hallgatok róla. Nem ad már senkinek ajándékot.. .egy pohár vízért...

Sötétedik. Feltámad a szél, mintha újra magával sodorna, messze...

 

Nem is tudom hol jártam. Nézem a kis tükröt a kezemben, s közben egy régi népdal visszhangzik bennem...

Zavaros a Tisza, nem akar apadni,

Az a híres Bogár Imre által akar menni.

 

Által akar menni, lovat akar lopni,

Debreceni zöld vásárban pénzt akar csinálni.

......

 

Másra szeretnék gondolni, de a dallam nem engedi.

A számítógéphez ülök.

Ki is volt Ő?

"Bogár Szabó Imre 1862 nyarán esett fogságba, s azonnal ki is végezték. Az akkor húszéves,„igen szép külsejű és arcú” betyár kivégzése nagy esemény volt Pesten. „Ezernyi ezer nép lepte el az utcákat”, amikor „Virágkoszorúval a kezében a vesztőhelyre szállíttatott”. Nyilván a nagy érdeklődés volt a fő oka, hogy az egyik legszebb betyárballada fűződik nevéhez, amely nagyon hamar kialakult és 1870/71 telén már följegyezték egy változatát.

De ez a ballada szinte semmiben sem egyezik a megállapítható tényekkel. Az elfogatás körülményeit is másként adja elő, s a dalban emlegetett Duli Marcsáról sincs semmi szó a törvényszéki és csendbiztosi iratokban. Külsejét egybehangzóan szépnek írják le az egykorú újsághírek, s ennek lett a következménye, hogy a balladában aranyos zabláját, ezüstös kantárját emlegetik, vagyis szépségét a népköltészet közvetett-stilizált módján fejezik ki.

Egyik újság szerint a kivégzésre vezetett betyár „arcát látva, talán maga Lavater is csalódott volna”, egy másik „leventei termettel, majdnem gyermeteg ifjúsággal, deli szépséggel – és az Isten képmását viselő arcvonásokkal” írja le a betyárt. Nyilván nem volt született gonosztevő."

/Vikipédia/

Talán ezért lopakodott fülembe a dallam, s ez a régi történet, hogy másokkal is megosszam...

 

Egy szép tavaszon

 

Évek? Nem. Évtizedek óta élte egyszerű kis életét. Szerette a biztató tavaszi napsugarat, megújulást. Szinte csodát remélt ilyenkor.

Nyáron? Hűvösebb helyekre húzódott. Különösen az utóbbi években érezte túl forrónak, ártalmasnak a napsugarat.

A hűvös széllel érkező ősz szinte minden reményét elvitte évenként. Pedig mennyire várta élete változását, azt a csodát.

Télen feladta a reményt. Fázott, didergett. Többet aludt, mint bármikor.

Sok év telt várakozással, reménnyel, míg egy szép, tavaszi napon úgy érezte, élete felfelé ível.

Fel, addig... a beteljesülésig. Boldog mosollyal, lehunyt szemmel várta a csodát, azt az egyetlen boldog pillanatot.

Érezte, hogy ajkához közeledik a lány. Szorosra zárta szemhéját: vakította hajának aranyló fénye.

Akkor, ott... egy apró csókocska...

Azt hitte, minden megváltozik abban a pillanatban, aztán borzongva nézett szét a kút peremén. Tavaszi halványzöld selyeming helyett, amit évek óta elképzelt... újra csak az a csúf pettyes bőr...

   - Mekkorát változott a világ... már a mese sem a régi! - s nagy lendülettel ugrott a fűbe... a csalódott béka.

Vandra Attila

 

Miért nem lett Samuka regényíró?

 

A legtöbb embernél eljön az a pont, amikor beismeri önmagának: alig várja, szülő lehessen. Szülőnek lenni öröm, szó se róla, csak hát a jóból is megárt a sok. Például, amikor az a kis terrorista a kedvenc krímisorozatod közben jelenti ki:

- Ámosz vadzsok.

A TV előtt még pizsamába lehet rázni az ebadtát, de a következő kérés már teljesen inkompatibilis a krímivel:

- Olvassz meszét!

Ilyenkor a szolgálatos szülőnek nem biztos, hogy eszébe jut, hogy ő ebben a korban ezt egészen másképp mondta:

- Mongyá meszét!

Sőt abban az időben nem létezett még TV és krimi. Az már a legtöbb szülőnek végleg kiesett az emlékezetéből, hogy mesemongyálás közben a szolgálatos szülője időnként a mondat közepén aludt bele kedvenc meséjének 1542-edikszeri elmesélésébe, vagy hogy komoly megrovásokkal illette a szülőjét, ha netán másképp mesélte, mint tegnap.

Szabolcs azon ritka szülők közé tartozott, kit az emlékezete nem hagyta cserben, ha ilyesmi került szóba. Ettől függetlenül a Mityánkot úgy mondta, hogy hozzáfűzte: “És tanítsd meg ezt az átkozott kölyköt mihamarább (mesét) olvasni!” No, jó, elismerem, ezt kiszíneztem. Nem épp így fogalmazott. Nem illik egy imába ilyen szövegeket foglalni.

Tény és való, hogy Isten szíve meglágyult az ismételt fohászokon, csak egy baj volt, hogy az isten alapfoglalkozása ügyvéd volt. Vagyis Samuka már négy és fél eves korában nemcsak ismerte a betűket, és folyékonyan össze tudta olvasni, hanem értette is, amit olvasott, pedig ez a képesség a legtöbb gyermeknél csak második, harmadik osztályban alakul ki. De hát a fohászba az nem volt belefoglalva, hogy Samuka élvezettel olvassa a meséskönyveket, csak az, hogy olvasni tudjon...

Ugyan Samuka nem egyszer bizonyítékát adta, hogy tud olvasni (például, amikor elolvasott olyasmit, amit nem kellett volna...), de még agyonütés terhe alatt se volt hajlandó mesét olvasni magának. Hogy miért, az egy másik történet. Tény, hogy Szabolcs hiába örvendezett annak, hogy fia már tud olvasni, az esti programja (a krimi legizgalmasabb része idején) maradt. Maradt annak ellenére, hogy Szabolcs sorba szerezte be a szebbnél szebb képes mesekönyveket, aminek láttán a legtöbb Samuka korabeli gyermek örömujjongásban tört volna ki. Ám Samuka nemhogy nem olvasta őket, de még azt se hagyta, hogy apja felolvasson belőlük. Így kénytelen volt 125-ödször újra olvasni a Bodó Béla: Brumi a Balatonon című könyvét. Pedig annak szinte vele egyidős példánya nem volt színes, csak néhány rajz tarkította oldalait. Már kívülről tudta. Igaz, ki miben bűnözik, abban bűnhődik. Annak idején Szabolcs nagymamája is rendszeresen belealudt, a Monguzkás mesébe. S Szabolcs nem bocsátott: “Még egyszer!” követelte ugyanazon este negyedszer is, s nem tűrte a Rudyard Kipling történetének a megcsonkítását sem. Most visszakapta...

Egyik este Szabolcs fellázadt. Eldöntötte, hogy a sarkára áll, s lesz, ami lesz, csak felolvas a világirodalom legszebb meséiből. Mi a szösz, ő itt az apa! Ha végighallgatja ez a büdös kölyök a Hófehérkét vagy a Piroskát, megszereti, s olvashat majd neki. A hátsó gondolat persze az volt, hogy megtetszik a sok szép mese, s hátha majd magától is leveszi a polcról, hogy újnál újabbakkal ismerkedjen...

A „sarokra állásnak” az lett a vége, hogy a világirodalom legszebb meséi akkora kezdősebességgel kötöttek ki a sarokban, hogy a könyv lapjai kifordultak a kartonkötésből.

- De hát miért nem akarod meghallgatni őket? Azok a világ legszebb meséi! – kérdezte Szabolcs, amikor magához tért. Ezt a kérdést ugyan már sokszor feltette, de kimerítőbb választ sohase kapott annál, hogy „Olvasd a Brumit, a Brumit akarom!” Ám ezúttal Samuka idegesebb lett a szokásosnál, s eképp nyilatkozott a világirodalom legszebb meséiről:

- Azok hülye mesék!

- De honnan tudod? Hiszen nem is hallottad őket! – habogott Szabolcs. Aztán eszébe jutott, hogy Samuka már kiscsoportos… - Mi nem tetszik bennük?

- Neked az a leghőbb vágyad, hogy arra aludj el, hogy „A farkas kitátotta a száját?” – kérdezett vissza Samuka.

Ettől a kérdéstől aztán Szabolcsnak kezdett rémleni, hogy neki is voltak egykor rémálmai, melyekben az aznap olvasott mese figurái vállaltak főszerepet… Szóval Samuka kiütéses győzelmet aratott ezzel a kérdéssel. Szabolcs viszont nem volt az az ember, aki egykönnyen feladja. Így egyik nap diadalmasan jelent meg Bodó Béla másik Brumi-könyvével: Brumi Mackóvárosban. S láss csodát, Samuka ujjongással fogadta!

Szabolcs korán ivott a medve… akarom mondani Brumi bőrére, hogy egy időre megszabadult Brumi a Balatonontól. Amikor a végére értek, Samuka újabb Brumi-történetek után kezdett érdeklődni. Szabolcsnak ettől a perctől kezdve újabb elfoglaltsága akadt: felhajtani az újabb Brumi-könyvet. Letagadni se lehetett létezésüket, mert az a fránya Móra Ferenc könyvkiadó reklámozta a már megjelent többi kötetet. S Samuka megtalálta…

De csak eljött a nap, amikor sikerült beszerezni-kiolvasni az utolsó Brumi-történetet is.

- S Bodó Béla bácsi mikorra fejezi be a következőt?

Szabolcs kénytelen-kelletlen bevallotta, hogy soha, mert Bodó Béla bácsi már nincs az élők sorában. Mivel Szabolcs nem volt Bodó Béla temetésén, nem tudta egyértelműen eldönteni, hogy siratta-e meg valaki Bodó Bélát annyira őszintén, mint Samuka. Ebédig se Szabolcsnak, se a férjét felváltó Enikőnek nem sikerült megnyugtatnia, bármivel próbálkoztak, Samuka visszatért az elromlott patefon-lemezre.

- S ki ír most a gyermekeknek újabb Brumi-történetet?

Ebéd után Samuka elvonult a szobájába tovább nyalogatni sebeit. Enikő és Szabolcs a közös mosogatás ürügyén tartottak sikertelen brainstormingot a Samuka megvigasztalásának stratégiáit illetően. Semmi okosat nem tudtak kitalálni. Enikőnek tűnt fel a túlzott csend a gyermekszobában. Mert hát annál, hogy a gyermek zavarja a szomszédokat, csak egy veszélyesebb létezik. Ha csendben van…

Szabolcs a Samuka szobája elé settenkedett. Zárt ajtón keresztül is ki lehetett venni a számítógép hűtőjének alapzúgását, de nem hallatszott Samuka akkoriban kedvenc játékának jellegzetes zenei aláfestése. „Lesz, ami lesz” – gondolta Szabolcs, és óvatosan benyitott. Samuka annyira bele volt merülve a dolgába, hogy észre se vette apja megjelenését.

Amikor Szabolcs újra megjelent a konyhában, Enikő azonnal kérdőre vonta.

- Mit csinál?

- Regényt ír…

- Tessééék?

- Az a címe: Brumi sízik. Úgy döntött, hogy ha már Bodó Béla bácsi meghalt, megírja ő a folytatást.

- Na, erre kíváncsi vagyok – hökkent meg Enikő.

- Nem veszi jó néven, ha belekontárkodunk. Amikor észrevett, azonnal eltüntette a képernyőről. Kitessékelt a szobájából.

- Legalább csendben lesz egy ideig.

- Az előbb nem azért aggódtál, hogy csendben van? – kajánkodott Szabolcs.

Aztán már az lett az anyai probléma, hogy Samuka egész nap a számítógép előtt ül. Nem mintha addig is nem ült volna ott sokat. De hát az anya az anya, és neki muszáj aggódnia. Ürügy az kerül. Jó, na ismerjük be, Szabolcs se állta meg, hogy ne kérdezzen rá Samukára, hogy miként halad a regényével. Samuka elég gondterhelt arccal hárította el a felvilágosítást.

- De amikor készen vagy, ugye megmutatod? – zsarolta meg Szabolcs a fiát.

Samuka beleegyezően bólintott. Másnap megjelent, s jelentette, befejezte a regényt. Nem volt túl lelkes.

Szabolcs megnézte. Az első fejezet majdnem egy oldal volt. A második egy fél. A harmadik alig több, mint egy negyed. Az ötödik egy bekezdés. Az utolsó fejezet csak egy mondat.

- Elolvashatom? – kért Szabolcs engedélyt.

Samuka beleegyezően bólintott. Szabolcs a felénél tarthatott, amikor Samuka rákérdett:

- Ugye az írók nagyon sok pénzt kapnak, ha regényt írnak?

- Hááát… - kereste a választ Szabolcs, nem tudván mire vélje a hangnemet.

- Mert annyi, de annyi munka van vele…

Szabolcs később megbánta az őszinte felvilágosítást, hogy elmondta Samukának, az író csak akkor nyer a könyvén, ha nagyon híres író. Mert a könyv árának egyharmada az előállítási ár, a második egyharmada a kiadó nyeresége, a harmadik harmad a kereskedőké. Az író jó, ha megkapja az egyhuszadát, amiből még adót fizet, s állja a saját költségeit is…

- Ez nem igazság! – háborodott fel a kis írópalánta.

Így a Samuka Brumi-trilógiájából nem lett semmi. Maradt az első kötet, mely egy gyermeklapban jelent meg. Hiába nyert vele Samuka különdíjat, az se vette le a lábáról. Az ember óvodáskorban még nagyon anyagias.