7.Vendégoldal.

Kedves, eltávozott barátnőmre, Kása Terkára emlékezem szeretettel:

Kása Terkáról

 

Engedjétek meg, hogy bemutassak valakit, aki már nincs köztünk, de - megszabadulva a földi nyűgöktől, ami csak a testét kötötte gúzsba, de szelleme szabadon szárnyalt - ott könyököl egy bodor felhőn és vígan lóbázva a lábát, azt figyeli, mit művelünk mi itt lent az irodalommal, néha a fejét csóválja, néha elismerően bólint.

Meséit és mesés képeit őrzöm, feledhetetlen, vidám kis lényének emlékével együtt.

Hogy ki volt ő, azt itt olvashatjátok, hogy mit alkotott, azt szép sorban ezután…

-- o --

Kása Terka Kiss Jánosné vagyok

Születtem 1948. szeptember 12-én, Feldebrőn.

Mint átlagos, falusi ember éltem az életemet, a küzdelmes mindennapjaimat 1980-ig.

Az általános iskolai tanulmányaim után, az egri Alpári Gyula Közgazdasági Technikumban végeztem a középiskolát. Ahol az érettségi mellett, mint vállalati statisztikus, tervező, és könyvelői szakképesítést is szereztem. Utána a helyi Feldebrő-i Rákóczi Mg-i Szövetkezetben dolgoztam gépkönyvelőként.

Rajzolgatni már az általános iskolában is szerettem. De mert nem találtak kiugró tehetségnek, nem istápolt senki. A rajz-,,mániámat” a későbbiekben firkákkal, és füzetek, dossziék feliratozásának díszítgetésével éltem ki. Kézügyességemet – úgymond – ,,hasznosabb” dolgok készítésére fordítottam. Sokat hímeztem, kötöttem, horgoltam, subáztam, makraméztam, stb. A textil alapú kézimunkák, szinte minden vállfaját megtanultam, és azok felhasználásával különböző használati tárgyakat készítettem.

Egészen 1980 tavaszáig éltem így - két kisgyermeket nevelve -, mikor is megtámadott egy gyógyíthatatlan betegség a PCP, leánykori nevén: sokízületi gyulladás. Amellyel az orvosok szerint, meg kell tanulni élni. Hát, nekem ez a mai napig nem megy! Kerestem-kutattam a gyógyulás útját, ám hiába reménykedtem. Testem egyre erőtlenebbé, járásom egyre nehezebbé vált, végtagjaim mindinkább eldeformálódtak. Történt mindez, állandó gyógyszerezés, és az alternatív gyógymódok ezerféle módjának kipróbálása mellett. Egészen addig tartott állapotom romlása, amíg 1999. októberében, egyre gyakoribb lábizom rángásnak következtében elestem, és azóta sem tudok lábra állni.

2000 februárjában, és márciusában három nagy, nyaki gerinc műtéten estem át. Addigra ugyanis 99%-ban lebénultam. Öt hónapig tartó kórházi kezelés után hazatértem. A gyógytornásznőm, feladatként szabta ki nekem, hogy eldeformálódott kezeim erősítésének céljából, írjak, rajzoljak.

Így kezdtem el 2000 nyarán rajzolgatni. Nehezen szokta meg a kezem a ceruza fogását, tartását, irányítását. Filctollat fogtam a kezembe, mivel annak már a papírhoz való érintése nyomot hagy ott. Nem igényel fizikai erőkifejtést. Hátránya, hogy időnként ott is nyomát hagyja, ahol nem kellene!

Virágokat rajzoltam kockás lapra, egyrészt a rajzlapok „pocsékolásának” elkerülése, másrészt az arányok könnyebb eltalálásának, húzásának segítése végett. Majd sima lapra kezdtem festegetni. És mivel nem tanultam rajzolni, Isten keze vezette az enyémet, rámutatva, mintegy véletlenül, a festés fortélyaira. Nézegettem a mások képeit, segítségül kaptam néhány könyvet, amely a rajzolás, festés technikájával foglalkoztak. Számtalan sajátos (csúnya), és majdnem virágkinézetű virágot rajzoltam, ahogy göcsörtös, agyondeformálódott kezem, több mint félévi ceruzafogás kihagyása után kezdett visszatalálni, használatának technikájához. Elképzelni sem képes az, azt a kínlódó akarást, amivel elértem, mostani állapotomat, aki ilyenen keresztül nem vergődött!

Azután a figurák következtek. Csokipapírok figuráinak másolásával, ami igencsak megdolgoztatott, mert azok egyáltalán nem az én „stílusomban” készültek. Így nem is hasonlított a két kép egymáshoz soha. (Óh, hogy örültem, amikor azt hallottam, a képeimet nézegetők szájából, hogy felismerhető a stílusom!) Majd meseillusztrációnak beillő képek következtek. Sok-sok állatfigura, mert emberi arc színét leginkább visszaadó színű filctollra, csak nagyon sokára bukkantam. Számtalan készlet kipróbálása után, egyetlen 30 db-os készletben bukkantam véletlen módon, csak rá, a ritkán használatos lilák, sötétkékek, sötétbarnák, jajvörösek között. A figurás képek maguk után vonzották, a róluk szóló történetek leírását. És sorra születtek meg a képes mesék. Amikor pedig nem mesefigurát rajzoltam – mert már napi munkámmá vált a rajzolás – különböző képeket rajzoltam, festettem. Ösztönszerűen, az emlékeimből, bent a szoba négy fala, és a kerekesszék korlátai között. Ahonnan betegségem a mai napig nem enged ki. Mivel 100%-ban nemcsak mozgáskorlátozott, de rokkant is vagyok, lábra állni nem tudok, önmagam ellátására képtelen vagyok, állandó segítőre van szükségem.

Ez, egy állandóan tevő-vevő, jövő-menő embernek, ép ésszel elviselhetetlen. Talán éppen ezért mondhatom, hogy igaz a mondás: ha Isten elvesz valamit tőlünk, ad helyette mást!

Elvette a lábamat, de visszaadta kezeim olyatén mozgását, hogy az asztalra felrakva „alkossak”. És ezért is nagyon hálás vagyok Neki. Mert megengedte nekem, hogy a teljes kiszolgáltatottság világából elmenekülhessek, egy szép, a magam által felépített világba. Ahol a szeretet, a jóság, egymás segítése lakozik. Ellentétben a mai elanyagiasodott, egymást tipró, a vandalizmust mutató világban.

El kell még mondanom, hogy mindezt csakis úgy tudom megtenni, hogy szerető, mindenben segítő család vesz körül.

Mostanra pedig ott tartok, hogy szeretném ezeket a képeket megmutatni másoknak, és ha valaki érdemesnek tartja arra, hogy értékelje, köszönettel veszem.

-- -o- --

Igaz gondolatok, rólatok

Ülök az ablak előtt, bent a szobában, ahol kellemes meleget áraszt a gázfűtötte radiátor.

Kinézek az utcára, de csak keveset látok.

Kilátásomat, nemcsak az évek alatt magasra nyúlt tujafák a ház előtt, akasztják meg, hanem a sűrű, piszkosszürke köd sem engedi, hogy tekintetem, mint szokott, a messzi távolba szálljon! Mint szokott szép, tiszta időben, amikor a Mátra dimbes-dombos vonulatain járathatom a szemem, utánaküldve a gondolataim hadát, dombról le és hegyre fel.

Most, csak a keskeny falusi utca túloldalán végigfutó drótkerítésig látok.

A drótháló mintázatán ezernyi fehér apró csillagként telepedett le a zúzmara, csodás csipkemintát alkotva. Nem ember, Isten készítette e csodát!

Ilyenre – legyen bármilyen ügyes is – ember nem volt, ma sem az, és soha nem lesz képes.

Mialatt e kifürkészhetetlen mintázatot figyelem tágra nyíló szemekkel, gondolataim kedves barátnőm, a barátságról írott szavait morzsolgatják.

Születik, mint csillag – írja, s mennyire igaza van! – állapítom meg magamban.

Mert nem látja azt emberi szem, amikor egy csillag megszületik az égen, csak azt láthatja, hogy ma többnek tűnik, mint tűnt tegnap, tegnapelőtt, vagy régen, amikor még volt ideje fürkészni az eget, és éppíly láthatatlanul mélyülnek barátsággá az ismeretségek.

Tegnap még oly egyedül érezted magad – súgja gondolatom – mintha a földön nem lenne rajtad kívül senki, kivel szót válthatnál, vagy gondolatokat cserélhetnél. Ki megfogná a kezed, vagy szelídhangú tanácsot adna.

S lám csak, mára benépesült ez az üres, kietlen vidék!

Sosem ismert kedves emberek fogják a kezed, beszélgetnek veled, és tanítják, hogy örömmel éld az életed!

Cikáznak gondolataim a volt, és a van, a múlt és a jelen körül.

Egészséges voltál, mint a makk. Úgy érezted, szeretnek.

Voltak, kiket barátaidnak hittél, s voltak, akik téged hittek barátnak.

S mi van most, mi van a jelenben? Vagy már ez se a jelen, csupán oly közeli múlt, hogy jelennek érzed még?

Sorra maradtak el mellőled az emberek!

Miért?

Ma sem érted!

Hiszen nem változtál semmit.

Csupán kidőltél az egészséges emberek sorából. Mert kéretlenül, hívatlanul, váratlanul csapott le rád egy gyógyíthatatlan kór.

Nem lehetett már számítani segítségedre, hát kinek kell egy ilyen ember?

A legjobb barátodnak hitt emberről derült ki, hogy ő volt az első, ki elhagyott..

Mindegy mamár, ő sem volt barát!

Talán furcsa, kiről legkevésbé hitted, az tartott ki legtovább melletted!

Aztán ő is elment.

Színét se láttad azóta.

Egyedül maradtál. Mihez kezdj ezután?

Vagy oly erős, hogy egyedül is fennmaradj az élet adta zajló tengeren?

Nem!

Ehhez kevés a te erőd, mégha vannak is, kik erősnek mondanak.

S vajon lesz valamikor erőből több?

Alig hiszem.

Akkor... Akkor most mi legyen?

Szedd össze magad, s köss új ismeretségeket! Feledd a régi hűtlen embereket!

De hogyan?

Kerekes székből, a négy fal közül, csupán egy telefonnal az asztalodon?

Lehetetlen – sóhajtottál.

És akkor segítségedre sietett az Isten!

Nem érezted, hogy segítség, hiszen egyre rosszabbul lettél. Hitted inkább Isten csapásának, mint sorsod igazításának. Kitörte a nyakad, hogy a négy fal közül kimozdítson, mert látta, tudta, hogy erre önként hajlandó nem vagy.

De menned kellet mostmár, akartál, nem akartál, vittek.

Hozzáértő, emberséges orvos keze alá adott, aki az Ő segítségével a teljes bénultágodból visszahozott.

Kezedbe papírt, ceruzát adott, hogy csináld, mit mindig is csinálnod kellett volna!

Írj, s rajzolj!

Meséiddel a gyerekeket, és a felnőttként is tiszta gyermeki lelküket megőrizni tudó nagyokat, boldoggá tedd!

Ha csak néhány percre is, amíg képedet nézik, mesédet olvassák, s a bús valót maguk mögött hagyják!

És te írtál, rajzoltál rendületlenül, miközben levélben, telefonon segítőket kerestél.

Dicséretet, ígéretet kaptál bőségesen, de pénzbeli segítségre – hogy képes meséidből könyv születhessen – csak széttárt karok voltak a feleletek.

Már-már elcsüggedtél, hagytad volna a fenébe az egészet, de nem lehetett,

Isten nem engedett!

Az úton, mit számodra megmutatott, járnod kellett!

Jött és ismét segített!

Egy kedves ember segítségével számítógéphez juttatott, és szemed-eszed mindenre kíváncsivá nyittatott. Vonzott a nagy titok, az ismeretlen világ.

A szemed hamarosan az Interneten futott.

Nicsak – csillant fel, amikor egy levelezőlistára invitáló linkre találtál. – Hisz itt emberek vannak! Talán neked is adnak maguk között helyet!

Adtak, befogadtak, megszólítottak és szólni hagytak.

Ismeretségeket kötöttél, melyek lassan barátsággá értek.

Felkaroltak, segítettek. Lehetőséget teremtettek ahhoz, hogy munkáiddal a nagyvilágban megjelenj.

Hogy megmutasd, vagy még, s hogy így betegen is adni akarsz még.

És most? Ez az igazi jelen!

Nézhetsz a szélrózsa minden irányába, küldheted gondolataid ezer irányba, mindenütt van egy kedves ismerős, egy kedves barát, aki meghallja és érti szíved szavát.

Ez így jó, nagyon jó!

Mert mint ő írja: Kell a meleg, kell a kedves szó, kell a szeretet…

Mily igaz – gondolod. – Hisz ezek nélkül élni nem lehet, és nem is volna érdemes!

Köszönöm nektek: Évi, aki hívtál és buzdítottál; Csaba, aki befogadtál, és dolgaimnak helyet adtál csodálatos honlapodon; Inci, aki elfogadtál, s szép szavakkal biztattál; Erzsike, aki unokáidnak a meséimből olvastál; Ayra, és a többi kedves ember, aki virtuális családunk tagja lett, mert én immár családtagnak érzem magam – s akiknek megismerésére oly nagyon vágyok.

Köszönöm, hogy vagytok, s mint jótündérek elvarázsoltatok!

Nyílik a szobaajtó. Összerezzenek.

S most veszem észre csak, hogy tekintetem azóta is a szemközti kerítés dérszőtte szép csipkéin pihen.

Feldebrő, 2004. 12. 15. Kása Terka

--- o ---

2005 Apr 06, 23:31:53

Az üzenet tárgya: Nem búcsúzunk

      Részletek Terikének, drága barátnénknak végzetes betegsége alatt írt leveleiből.

('05. 02. 05.)

"Drága Arikerkém!

...és akkor megláttam egy addig nemlátott ablakot. Beírtam a nevem, katt. és bejutottam....

Azután meg Csabát faggattam, hogy mi, miért, hogyan - mert tudod én egy kíváncsacsi vagyok, mindent tudni akarok...-, szinte senkihez nem tudtam szólni. Bocsika!!!! Örültem, amikor láttam, hogy te is ott vagy, és remélem ezután már mindig így lesz. Majd sokat csevegünk, hisz eddig minden este kerestelek, mert nagyon szeretlek  :))))))

És a chatra szánt 10-15 percemből, másfél óra lett  :))))))))))) No, kezdhetem előlről a spórolást!!!

De ez a chat-szoba olyan király...., nem?

Drága Arikerkém, azt írod, hogy nem volt az rövid levél, amit írtál.......... DEHOGYISNEM!!!!!!!!!!!!! Rövid volt. Boldogan olvasnék többet tőled, rólad!

Milló puszika..."

(' 05. 02. 12.)

"Drága Arikerkém!

Nagyon jólesik, hogy aggódsz értem :) De, mint írod, magadra is jobban kellene vigyáznod!!!!!!!!!!! ...... :)))))

Magam is szoktam mérgelődni azon, hogy én már egy jót se nevethetek, egy jót se örülhetek, mert valahol biztosan visszaüt.... De mit tegyünk, mondd drágám, nekünk kell az élethez igazodni, mert az, már nem igazodik hozzánk...

Jó, hogy figyelmeztetsz, ne ijedjek meg, ha nem jelentkezel. Bizony, meg fogok ijedni, és aggódni fogok, mert én ezt parancsra tenni nem tudom. Különben is, csak neked szabad ijedezni?

A csöpögtetett zsíroskenyér ízlett nagyon? Én is szeretem, a hagymát is, utánna meg kiiszom a vízcsapot  :))))))))

Vigyázz magadra, drága Arikerkém!!!!!!!!! Nagyon kellessz nekem - és másoknak is - ne felejtsd el!!!!!!!!!!!

Puszillak szeretettel:

Teriker"

(' 05. 02. 15.)

"...Nagyon-nagyon sokat gondolok Rád, de bocsáss meg, ma nem tudok írni....

Üres a fejem, nincsenek gondolataim...., semmilyen az idő, és én is semmilyen vagyok!!

Most inkább olvasok..., és ha van kedved mesélni, mesélj nekem, boldoggá teszel  :))

Puszika

Teriker"

('05. 02.21.)

"... az utóbbi napokban - nem volt-van még elég bajom, de egy újabb nyavalya is társult hozzá. Olyan üresnek, kótyagosnak érzem magam - lehet, hogy így érzik a részegek! - Még sosem voltam  :)))))))))))))))) - Fáj... a hasam - márha nem üres -, ájuldozok jobbra-balra, szóval: vacak az egész  :((((((((("

(' 05. 03. 02. )

"Drága, aranyos, tündéri Arikerkém!

Nézem a dátumot, amikor a levelet kaptam tőled, - nézem a mait - és írtóra szégyellem magam  :(( Kérlek bocsáss meg nekem, ha tudsz!!!!! És bizony nem csodálkozok - bár nagyon jólesik -, hogy komolyan aggódsz értem, hiszen ezzel én, még úgyabbúl lennék! Már esténként nyaggatom a csajokat, hogy hol vagy, ha nem látlak  :)))))))) Örülök azért, hogy végre vasárnap este, sikerült beszélgetnünk  :))))

Remélem te jól vagy, és nem kapott el, ez a levegőben terjengő lázas-f. nyavalya!!!!! Vigyázz nagyon magadra - már ha tudsz. Látod, én nem tudtam, pedig még egy légy sem száll be hozzám  :))))))) - egyél sok gyümölcsöt, sok vitamint, és, most visszafordítom a mondatod: igyál sok folyadékot!!!!!! Én is megfogadtam, a tanácsodat, mert ennyire a hideg vizet, talán életemben nem kívántam, mint most...."

('05. 03. 08.)

"...Annyira tündér vagy, és mindnyájan azok vagytok, hogy aggódtok értem  :))))))))))

 

SZERETLEK BENNETEKET? NAGYON? NAGYON!!!!!!!!

Az elmúlt napok alatt alig csináltam valamit.

Most jöttem rá, hogy az én erőm is "fogyóeszköz".

A múlkori örökös has... annyira hazavágott, hogy jóformán - amit még én se nagyon hinnék magamról - semmihez nem volt kedvem.

Csak ültem, egy kicsit festegettem, egy kicsit szunyókáltam, egyszóval gyűjtöttem az erőt.

Nem volt kedvem még ahhoz sem, hogy a számítógépet bekapcsoljam - már pedig ez nagy szó!! - pedig a múltkor már bizakodtam, hogy...

Na mindegy! A héten már jobban voltam, csak - úgy tűnik - kifáradt a szervezetem.

Ha estig nem változik a helyzet, 5. után, indulok a sutyorból, hogy közöttetek lehessek, mert nagyon szeretlek benneteket!!!!!!!!!!!!!

Te jól vagy? És a többiek?

Ezt a levelet, most elküldöm neked, és kérlek bocsáss meg!!!!!!!!!!

Úgy szeretném tudni, mi van veled, és ezernyi kérdésem lenne,..."

('05. 03. 11.)

"Drága, drága Arankám!

Olyan jó, hogy vagy nekem, és hogy olyan hasonló érzésű embernek érezlek, mint ,,tenmagamat,,  :)))))))). Bármi van is, elő tudod venni a humorodat, és az sokszor, többet segít, mint a sírás-zokogás.

Bizony az a ronda betegség, nem kért tőlem sem engedélyt, sem bocsánatot, amiért megtámadott  :))))))). Na, de ez is úgy van, mint a mondás tartja: „mindig azt az ökröt ütik, amelyik húz!" Hát a mindenféle betegség is, előbb annak megy neki, akinek már bőven van....

Remélem, már elmenőben van a szervezetemből, de még ma sem igazán mertem tükörbe nézni. Én, akinek az anyukáját, már 3 éves korában összeszidták, hogy nem szégyenli pirosítóval kenni ezt a kicsi lányt ?????????!!!!!!!

Örülök, ha tetszenek annyira a képeim, hogy még másnak is küldesz belőle! Arikám, ezek a szavak okozta érzések, olyan nagyon jól esnek, hogy az el sem mondható. Ilyenkor örülök, hogy megúsztam a 3szoros, hosszú, műtétet, hogy felébredtem a kómából, hogy Isten hazasegített, és a kezembe rajzceruzákat adott....

Nálunk, mostanság játszadozik az idő! Vagy gyönyörűen besüt a nap az ablakon, vagy az utca túloldalára sem látszik a sűrű ködtől...

Egyenlőre ennyit, drágám..... várom a válaszod, írj sokat!!!

Millió puszika neked, szerető tesókádtól

Terikétől"

-- -o- --

Drága Terikerkém!

Te pedig találd meg odaát a meséid kéket termő paradicsomfáját.

Meséidben és képeidben velünk maradsz, mert mi is nagyon szeretünk.

2005 Apr 06

--- o ---

Gyöngyike



Mondd csak kisbarátom, szeretnél egy igazi, de mesés történetet meghallgatni?
Ha igen, elmesélek Neked egy ilyen történetet.Ami nem egyébről szól, mint arról, hogy hogyan ajándékozta meg családunkat, édesanyám Gyöngyike nevű tyúkocskája.
Nem adhat ajándékot egy tyúk?! - azt mondod?
Dehogyisnem! Csak olvass tovább, és megtudod te is, hogy ajándékozni, örömöt szerezni az is tud, akiről nem is gondolnád!
Édesanyám nagyon szerény, de csodálatos és nagyszerű, falusi gazdasszony volt. Tudója mindannak, mit a huszadik század első felében, gazdasszonnyá váló leánynak tudnia illett. Szerette és szívesen foglalkozott a ház körül élő kisebb-nagyobb állatokkal is.
Előbb szükségből, később már a maga kedvére is, mindig tartott az udvarban: kacsát, libát, tyúkot, a természetesen meglévő kutya és néhány macska mellett. Mindegyikükkel megkülönböztetett szeretettel bánt. Etette, becézgette, simogatta őket.
Egy igazi kedvence azonban még neki is volt! Különösen szívébe lopta magát egy tyúkocska! Egy hétköznapi barna tyúk, fehér galárissal a nyakán.

Én ugyan nem láttam rajta semmiféle galárist, de édesanyám így mondta, én meg elfogadtam. Ha kaláris, legyen kaláris! Tény, hogy nyakánál a tollak körben fehérek voltak!
Emiatt lett a megkülönböztető neve: Gyöngyike.
Szelíd, kezes jószága volt ő, a gazdasszonyának! Alighogy észrevette az udvaron, máris futott hozzá, és macska módra, hízelkedve dörgölődött lábához. Legyen pedig bármilyen sürgős, sietős dolga is édesanyámnak, mindig lehajolt hozzá! Felemelte, megsimogatta! Mondott neki néhány kedves szót, és csak azután sietett tovább, dolgára.
Ezért, vagy, mert ilyen volt a természete, a tyúkocska mindennap tojt egy tojást.
- Ma megint megtojta a tojását Gyöngyike - mondta édesanyám.
- Miből tudod, hogy ő, és nem egy másik? - kérdeztem kíváncsian.
- Megismerem a hangját. Ilyen kotkodácsolással csakis ő jelzi, hogy megajándékozott ma is bennünket.
Nagy dolog lehet a szeretet - gondoltam, akkor még csak tanulgatva a világ dolgait.
Merthogy, ötven, avagy száz tyúk közül is felismerje egynek a hangját, csakis a megkülönböztetett szeretett jele lehet. Ráadásul mindig igaza is volt, mert meggyőződni akarva arról, hogy édesanyám nem téved-e mégis, kifigyeltem őkelme tyúkocskáját, hitetlen Tamás módjára. Nagy türelemjáték volt ez nekem! Párszor fel is adtam!
A kíváncsiság azonban nem hagyott nyugodni!
Egy alkalommal észrevettem: Gyöngyike keresgél!
Ja, hogy nem tudod, mit keresgélt?!
Egy helyet. Érezte, hogy hamarosan megtojja a benne kifejlődött tojást, olyan helyet keresett, ahol szerinte, biztonságban tudhatta. Nehogy rátaláljon egy nyest, patkány, netán a róka! Olykor még az ember elől is eldugta!
Hosszas téblábolás, keresgélés után, rendszerint ugyanazon a helyen kötött ki, mint tegnap, vagy tegnapelőtt... A tyúkólba elkészített tojóhelyen. Ami nem más volt, mint a tyúkól egyik sarkában, a tyúklétra alatt - ezen alszanak a tyúkok éjszakánként - álló háti.
Egy rossz, másra már nem használható háti!
Üde szalmát rakott bele édesanyám, mintegy fészket épített. És, hogy becsapja a nagy ésszel nem bíró tyúkokat - higgyék azt, hogy tegnap is odatojtak - ott hagyott mindig egy-két tojást.
Apropó! Láttál már hátit?
Tudod milyen az, és mire használták, mielőtt tojófészek lett belőle?
A parasztasszonyoknak, akik földműveléssel is foglalkoztak, készítették a kosárfonók. Kerek, mint egy kosár, melynek egyik oldalának, alaposan odahúztak, s emiatt lelaposodott. Két hátimadzagot erősítettek rá, amivel hátukra véve, mellükön összekötözve vitték.
Benne élelem, víz, esőkabát, amire a határban szükség lehet rossz időben.
Ha még így sem tudod, nézd meg a képet! Amiben két tojást is látsz, nos, az a háti!

 


Ilyen, de már kiöregedett hátit tett édesanyám a tyúkólba, tojófészeknek! - Ennek még jó lesz! - mondta.
Mert eldobni valamit csakis akkor lehetett, ha teljesen darabjaira hullott szét.
Én pedig izgatottan vártam, mikor kezd kotkodácsolni Gyöngyike!
Egy ideig csak ült nyugodtan - be-bekukkantottam: ott van-e még? -, de amikor kipottyantotta tojását, felállt és hangos kodálásba fogott.
- Hallod? - kérdezte édesanyám. - Megtojta a rántottádnak valót Gyöngyike!
Akkor hallottam először - mert, egy másik tyúk is kotkodált -, hogy a tyúkok hangja is éppúgy különbözik egymáséitól, akár az embereké.

Esténként összegyűjtöttük az aznapi tojástermést. Édesanyám mindig gondosan szétválogatta azokat. Hogy egyik részét a mi táplálásunkra fordítsa, másik részét eladja. Vagy, tavasz közeledtén összegyűjtötte, hogy kotlóst ültessen, és kiscsibéket kelltessen belőlük.
Kíváncsian néztem - mert én, egy nagyon kíváncsi gyerek voltam!
Ugye te is az vagy?
Ki legyen kíváncsi, ha nem a gyerek, igaz?! - amint a lámpa felé tartotta a tojást egyenként, kezével leárnyékolta, és megnézte: van-e szeme? Lesz-e belőle kiscsirke?
Mutatta nekem is, de bizony megmosolygott, amikor azt mondtam:
- Én nem látok ezen a tojáson sehol szemet!
- Pedig van neki, elhiheted! Olyan szép, egészséges szeme van, hogy félre is teszem. Pompás kakas kel ki belőle, ha Gyöngyike majd kikölti!
Honnan tudta?!?
Közben Gyöngyike megsokallhatta, hogy hiába tojik minden nap, csak nem szaporodik a tojás a fészekben! Igencsak szeretett volna már fiókákat magának! De, míg nincs annyi tojás, mire érdemes ráülni, s kikölteni, addig tojnia kell! Elhatározta: olyan tojófészket keres magának, amiről még szeretett gazdasszonya sem fog tudni!
Többször, sokszor végigbóklászolta az egész udvart. Talált is néhány helyet, amiről azt gondolta: ez jó lesz, de valami kifogásolni valót, azon is talált!
Újabb és újabb fészek után kutatott. Keresgélése során eljutott az udvar legvégéig! Ott állott az ég felé nyújtózkodva egy nagy fa. Ez nem jelentett önmagában semmiféle megoldást! Mert hiába tartozik a tyúk a madarak fajtacsoportjába, repülni éppen úgy nem tud, mint te, vagy én!
Ám mégiscsak itt rejtőzött a megoldás kulcsa! Ehhez a fához egy létra volt odatámasztva!
Csak, ha szükség volt rá valahol, akkor vitték el onnan szüleim, hogy dolga-végeztével, azonmód vissza is támasszák.
Egy rendben tartott falusi portán mindig-mindennek megvolt a maga helye! Bármilyen szerszám, vagy más eszköz volt is az, csak addig nem volt a helyén, amíg dolgoztak vele!
Azután mindig visszatették a "helyére". Nem is kellett soha-semmit keresni!
A te dolgaid között is ilyen rend van?
 

Ezen a létrán, Gyöngyike, a kedves kis tyúkocska, fokról-fokra reppenve, feljutott a kerítés magasságáig! Ott, mégiscsak madárnak gondolva magát, nagyot lendített szárnyaival, és elnehezedett testével nagy üggyel-bajjal sikerült átugrania a kerítésre. Fejét jobbra-balra tekergetve, széjjelnézett. Nem látta még soha a kerítésen túli világot.
Érdekesnek, szépnek találta.
Egy zöld bokron akadt meg a tekintete. Piros bogyókkal volt az telis-teli. Szinte világítottak ott a zöld levelek között.
- Ezt meg kell nézzem közelebbről - gondolta.
Megemelte szárnyait, mint aki repülni akar. Elrugaszkodott a kerítésről, és zuhanó repüléssel huppant le a földre. Jókorát esett, de nem törődött ő, akkor azzal!
Még az sem jutott eszébe se, hogyan fog visszajutni a kerítésre, az udvarba! Nem gondolt ő most semmire, csak szaporázta lépéseit a nagy bokor felé. Odaérve körbe nézett, és érezte: ez az a hely, amit keresett!
Ez a bokor neki nőtt ide! A sűrű, egymásra nőtt ágak között kitűnő bejáratot is talált. Azonmód be is bújt rajta! Érzését csak tovább erősítette, hogy a bokor alatt, és mégis a belsejében egy pompás fészkelőhelyet talált.
Nem nőtt ott ág, nem foglalták el levelek, de üde-selymes fű tette puhává a kemény földet.
Azonmód letelepedett, hogy kipróbálja! Oly jól esett ott az ülés, hogy fel sem akaródzott állni neki! Ennél jobb kotlóhelyet nem is találhatott volna! Rejtett volt, és mégis levegős!
Kidugta piros taréjjal ékesített fejét a levelek közül. Szinte meg sem lehetett különböztetni a bokrot beborító piros bogyóktól!
Te meglátod első ránézésre, hogy hol rejtőzik?

És, mivel érezte testében a tojás ösztöntét, hát rögtön meg is tojta új fészkébe, az első tojását. Még kotkodácsolt is - mert az, tyúkéknál, velejár a tojással - hangját kicsit visszafogva. Nem tudhatta meg senki, hogy ő, mit is művel itt és most!
Hétpecsétes titok volt az!!
Kicsit még elidőzött selymes fészkén, olyan kényelmesnek találta. Talán maradt volna még tovább is, de mert megéhezett, hazaindult.
És ekkor szembesült azzal a dologgal, ami eddig eszébe sem jutott: mármint, hogy a kerítés igencsak magas egy ilyen aprójószágnak!
És sehol egy létra, amin felmehetne!
Szárnyait emelgette, el-elrugaszkodott a földről. De ahány elrugaszkodás, annyi visszapottyanás!
Mi lesz most?
Hogyan fog visszajutni az udvarba?
Lehet, hogy sehogy? Lehet, hogy mostmár mindörökre kint marad?
Ezt, ő nem így gondolta el! Sehogyan sem gondolta el, ez volt a baj!
Kénytelen-kelletlen, be kellett látnia, hogy felrepülni hótta napjáig sem tud. Abbahagyta a kísérletezést, de nem hagyta abba a kiút, akarom mondani, a beút keresését.
Járkált a magas kerítés tövénél oda-vissza! Járkált fel és alá! Rést keresett! Egy parányi rést, hol testét átpréselve bejuthat az udvarba! Egyre növelte a megtett távolságot. Szerencséjére! Mert egyhelyütt, felcsillant a remény!
Rálelt a kerítés alatt egy kiásott mélyedésre! Amit Sajó kutya ásott magának, hogy kibújhasson, ha kóborolni támad kedve.
Ahol pedig egy kutya kifér, ott egy tyúkocska könnyedén befér!
Nem tétovázott sokáig. Átbújt a lyukon, és máris bent találta magát az udvaron.
Elvegyült a többi aprójószág között. Evett, ivott, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi szokatlan.
Azután, mivel esteledett, és a tyúkok korán pihenőre térnek, ő is bement a tyúkólba a többiekkel. Megkereste helyét a tyúklétrán - merthogy ott is rendnek kell lennie! Senki nem foglalhatja el a másik helyét! - és elhelyezkedett.
A fárasztó nap után hamar elaludt.
Gyönyörű álmot látott: pihe-puha, apró, sárga kiscsibékről álmodott!
Az ő csibéiről! Akiket terebélyes szárnyaival takargatott! Óvón, védőn, nehogy valaki is ártani tudjon nekik!
Másnap, érezve, hogy ismét születőben van egy tojás, már önkéntelenül vitte lába a létra felé. Felrepdesett rajta, átugrott a kerítésre, még egy huppanás le a földre, és már futott is a bokorba. Örömmel látta, hogy előző napi tojása érintetlen.
Tehát, nincs veszély! Odarakta második tojását is. Most már két tojás volt a rejtett fészekben.
Dolga végeztével megkereste a lyukat a kerítésen, és máris ott volt, ahonnan elindult.
Ami közben történt, arról senki nem tudott, nem tudhatott.
Ez csakis az ő titka volt!
Azaz, édesanyámnak feltűnt, hogy napközben nem látja az ő kedvencét! Úgy gondolta: biztosan, csak nem kerül az útjába. Végezte a dolgát - mindig volt dolga, soha nem láttam tétlenül. - és megnyugodott, mert az esti és a reggeli etetésnél, mindig ott látta a többiek között. És a kis galárisos, olyankor úgy viselkedett, mint mindig: kikövetelte magának a simogatást, a becézgetést.
Így ment ez, jó néhány napon keresztül! A kicsi, eldugott fészekben szépen szaporodott a tojás!
Mígnem egy napon Gyöngyikére rátört a kotlási láz!
Nem betegség ez, csak egy folyamat. Ilyenkor a tyúkok nem tojnak több tojást. Csak és kizárólag arra vágynak, hogy az eddig megtojt tojásaikból, fiókákat kelthessenek!
- Tudod! Pontosan úgy, mint a madarak!
Ennek, nem minden esetben örülnek a gazdasszonyok! Mert amíg rajtuk van a kotlási láz - ami, három-négy hétig is eltarthat -, nem tojnak egyetlen tojást sem.
Különféle praktikákkal, megpróbálják kihozni, ezen állapotukból: hideg vízben megfürösztik, sötét helyre zárják, például.
A Gyöngyike kotlási lázának viszont, nagyon megörült édesanyám.
- Jó tyúkanyó lesz belőle - mondta -, elültetem! Már tojásokat is válogattam!
Hiába volt a szándék, mert Gyöngyike egy szép napon eltűnt!
Kerestük mindenfelé, sehol nem találtuk! Édesanyám még el is siratta tyúkocskáját. Biztosra vette, hogy valamiféle galád tyúktolvajnak esett áldozatul!
Ezalatt Gyöngyike, a világról teljesen megfeledkezve ült a saját, titkos fészkén! Testével melengette a maga rakta tojásokat. Időnként lábával megkavarta, hogy minden tojás, minden oldala egyforma meleget kapjon.
Hogy a szunnyadó, parányi életek egyformán fejlődhessenek! Amikor megéhezett, vagy megszomjazott, a körötte himbálózó levelekből, bogyókból csipegetett.
Olykor eszébe jutott az otthoni finom búza, kukorica, vagy éppenséggel a tiszta, friss víz. De a tudat, hogy kiscsibéi lesznek, erőt adott neki, és zokszó nélkül kotlott tovább!
Leírhatatlan az az öröm, amit akkor érzett, amikor halk, erőtlen kopogtatást hallott az egyik tojásban.
A kitörni készülő élet kopogtatása volt az!
Majd egyre több, és egyre erőteljesebb lett a kopogás.
Tudta - vagy csak érezte? -, hogy fiókái kifejlődtek annyira, hogy szűk lett nekik a tojásházikó, és kitörni készülnek abból. Szorgalmas munkával törekedtek feltörni a tojáshéjakat, hogy kibújhassanak erre a szép világra! Nemsokára már reccsenéseket is hallott!
Repedeztek a tojásbörtön falai!
Halk csipogás jelezte a győzelmet!
Egy..., kettő..., három..., négy..., és így tovább, míg mindegyik tojás magát megadva, hullott darabokra!
Gyöngyike, meleg tyúkanyó testét feljebb emelte, nehogy egyetlen csipogó, pihe-puha jószágnak baja essék! Szárnyait szétterjesztette, hogy azzal is növelje maga alatt a teret!
Szíves szóval beszélgetett az ő kicsi fiókáival. Még mesélt is nekik, hogy a fárasztó munka után aludják ki magukat.
Közben érezte, hogy rettenetesen éhes és szomjas! Ha nem jut rövid időn belül rendes élelemhez, baj lehet!
Tartott az úttól is: bírják-e a kiscsibék!?
De azok olyan fürgék, virgoncak voltak, hogy elhessegette ezt a gondolatot.
Elhatározta:ű, hogy hazatér!
Előbújt a bokorból és körbekémlelt. Minden csendes volt. Csak néhány madárka trillázott, és színes pillangók cikáztak a tiszta, kék ég alatt.
Magaköré gyűjtötte csibéit és elindultak. Minden baj nélkül értek el a kerítés alatti lyukhoz.
Átküldte az apróságokat, azután ő maga is átbújt.
Hazaértek!

Gondolhatod, hogy mekkora volt a meglepetés a baromfiudvarban! A kakas fényes nappal kukorékolta el magát! Amit ő, ok nélkül, soha meg nem tenne!
A pici csibék, a szokatlan, érces hang hallatán, riadtan bújtak anyjukhoz.
Ő pedig, szép szavakkal, szelíd hangon, kedvesen magyarázta el nekik, hogy a kakastól nem kell félniük.
A tyúkok is megörültek az új jövevényeknek! Mint, afféle "asszonynépség" mindegyik mondta a magáét!
Egyszeriben hangos lett a baromfiudvar!
Még Sajó kutya is elugatta magát, pedig igen csendes jószág volt őkutyasága!
Meghallotta édesanyám is ezt a hangzavart. Kiment, hogy megnézze, mi okoz ekkora felfordulást a tyúkok között. És akkor meglátta, elveszettnek hitt kedvenc tyúkocskáját.
Értett már mindent, ami az elmúlt hetekben történt!
Ha sírt bánatában, elveszettnek hitt Gyöngyikéje miatt, most örömkönnyek gyűltek szemébe! Leguggolt szeretett jószága mellé, és simogatta, becézgette, egy cseppet sem haragosan meg is rótta elkódorgása miatt.
Kötényébe szedte az apróságokat.
Ölébe fogta a szökevény tyúkanyót.
Bevitte őket a tyúkólba.
Friss, ropogós szalmából királyi helyet készített nekik.
Finom kukoricadarát, friss vizet tett eléjük. Azok pedig jóétvággyal ettek, ittak.
Édesanyám, mint aki szívének kedves ajándékot kapott, boldog mosollyal nézte a nyüzsgő, bolyhos csibecsapatot! S örömtől csillogó tekintettel kísérte, amint a jóllakott, csipogó sárga kis gombolyagok, anyjuk melengető szárnyai alá bújtak.
Egészen addig ott maradt - mégha bármilyen sürgős dolgot hagyott is félbe -, amíg elhalkult a csipogás, és beállott az édes álmot hozó csend.

Leírtam Feldebrőn, 2001 tavaszán, Kása Terka/ Kiss Jánosné

--- o ---

 Fecskék



A tavaszi nap, aranyló köpönyeget terített a vidékre. Ragyogó fényével árasztotta el a falut. Ebben a fényességben parányi fekete pöttyöknek látszottak a fecskék, akik tavalyi fészküket keresve, keringtek a háztetők felett.
– Haza érkeztünk Fecsi! – mondta Fucsi örömmel.
– Igen! Én is éppen ezt akartam mondani! A csőrömből vetted ki a szót!
– Ez az a ház, amelyiknek az udvarán lévő féhajas (ereszalja) alatt van a fészkünk!
– Reméljük, meg is van! Senki nem rombolta szét, amíg távol voltunk!?
– Ugyan már! Ne láss rémeket! Nem olyan rossz emberek ezek, akik itt laknak.
– Igazad lehet. Tavaly is nagyon jól bántak velünk.
– Te Fecsi, nekem itt még a levegő is más! Finom, ízletes és tiszta!
– Hát igen! Mi, már csak magyar fecskék maradunk, még ha a hideg el is űz innen bennünket. Itt születtünk, itt érezzük otthon magunkat! – beszélgetett egymással a két légivándor.
– Nézd, ott van Sárika! Megismerem! Most már egészen biztos, hogy helyben vagyunk!
– Mekkorát nőtt, amióta elmentünk!
Ebben a pillanatban vette észre őket az udvaron futkározó kislány is. Két keze menten integetésre, szája örvendező kiabálásra nyílott:
– Nagyapó! Anya! Apa! Gyertek gyorsan! Gyorsan, gyorsan!
– Mi baj van már? – léptek elő a felnőttek. El nem tudták képzelni, mi lehet a baj!
Miért kiabál ez a gyerek, mint egy fábaszorult...?!
– Apa! Anya! Nagyapó! Gyertek gyorsan! Nézzétek! – mutatott az ég felé. – Megjöttek a fecskék! A mi fecskéink!
Felnéztek a nagyok, és mosolyt varázsolt arcukra a két ébenfekete, fehérmellényes, villásfarkú madárka látványa.
– Itt a tavasz – mondta Nagyapó –, most már igazán itt van! Gyertek kicsi madárkák! Nagyon vár már titeket a fészketek! Olyan régóta üres már!
A fecskék, mintha értették volna Nagyapó szavait: egy beköszöntő tiszteletkör után, biztos irányzékkal repültek be a féhajas alatt meghúzódó fészkükhöz.
Fecsi egyenesen berepült az üres fészekbe. Szétnézett, majd folytonos csivitelés közben kiszállt, és a fészket tartó gerendára telepedett.
Azután Fucsi tartott terepszemlét. Rövid nézelődés után, ő is a párja mellé huppant.
Lázas tárgyalást folytattak. Emigyen szólt a diskurzus:
– Egészen jó állapotban van a házunk! Jó munkát végeztünk, amikor építettük!
– Igen. Egy kicsit helyrepofozzuk, és már lakható is!
– Persze, ki kell takarítanunk!
– Le kell poroljuk!
– A szemtelenül beköltözött pókoknak tirhúlniuk kell!
– Szerintem már el is menekültek. De a sűrűre szőtt hálóikat itt hagyták!
– Kitakarítjuk és kész!
Közben Sárika is odaóvatoskodott a féhajas alá. Óvatoskodott, nehogy elijessze a fecskéket. Csak, nem tudott betelni nézésükkel. Leguggolt, és csillogó szemekkel figyelte a csivitelő, fekete madárkákat.
Gyönyörködött hófehér mellényükben, csodálta hosszú, villa formájú farkukat.
A fecskék, magukat nem zavartatva folytatták a tárgyalást:
– Mit gondolsz Fucsi, a gyermekeink nem költözhetnének ide?
– Hely van itt bőven, az igaz.
– Ők, úgyis fészket kell építsenek valahova! Akkor miért ne ide?
– Melyik fiókánkra gondolsz?
– Bármelyikükre. Vagy akár mind a ketten elférnének itt!?
– Biztosan befogadnák ide őket is!
– Emlékszel, milyen örömmel fogadtak minket is, amikor itt kezdtünk fészket rakni?
– Még fűcsomót, meg szalmaköteget, és vizet is rakott ide Nagyapó, nekünk!
– Gyorsan meg is tudtuk építeni a házunkat!
– Szóljunk a gyerekeknek? – kérdezte Fucsi.
– Szóljunk! – mondta Fecsi –, mielőtt munkához látnának valahol!
Szárnyra kaptak, és elrepültek, hogy megkeressék, tavaly itt született gyerekeiket.
Sárika látva ezt, igen elszomorodott. Lehorgasztott fejjel ment a kertben palántázó nagyapjához.
– Elmentek – mondta majdnem sírva.
– Kik mentek el? – nézett Sárikára Nagyapó. – Voltak itt valakik? Észre sem vettem!
– A fecskék mentek el. Itt hagytak minket!
– Majd visszajönnek! A fecskék hűséges madarak. Láthattad, egy év után is visszajöttek.
– Nem hiszem, hogy visszajönnek. Én láttam őket! Megnézték a fészküket kívül-belül. Kicsit beszélgettek fenn a gerendán, azután meg huss! elrepültek. Miért mentek el?
– Biztosan dolguk akadt. Majd meglátod, hogy visszajönnek!
Hitte is, nem is Sárika, amit Nagyapó mondott, de inkább nem hitte, mint hitte, mégis egyre az eget pásztázta szemeivel.
Nagyot dobbant szíve az örömtől, amikor újra feltűntek a fecskék.
Ráadásul, nem is csak a régi kettő, hanem egyenesen hat villásfarkú repült be a féhajas alá.
Természetesen Sárika most is odalopódzott, és kerek szemekkel figyelte a történéseket. Levegőt venni is alig mert, nehogy elriassza a madárcsaládot.
Azok pedig, magukat tejesen otthon érezve telepedtek le a gerendára. Élénk beszélgetésbe kezdtek.
Sárika nem értette – pedig mennyire szerette volna érteni! – miről folyik a megbeszélés. De szíve azt súgta: a másik két fecskepár is itt készül fészket rakni.
Boldogan tapasztalta, nem csalta meg érzése. A fecskék hamarosan serény munkába fogtak. Ugyan, ismét elrepültek, de mint kiderült, csak építőanyagért mentek, és hamar visszatértek.
Sőt, egy-kettő mindig maradt, hogy beépítse az odaszállított anyagokat.
Nagyapó, aki maga is észrevette a fecskesokadalmat, így szólt Sárikához:
– Ugye mondtam, hogy visszajönnek! Méghozzá családostól jöttek vissza!
– Hogy-hogy családostól?
– Úgy, hogy a négy új fecskéből kettő az öreg fecskék gyermekei, kettő pedig azok párja.
– Honnan tudod? – csodálkozott Sárika.
– Mondták nekem – nevetett Nagyapó.
– Te a fecskék beszédét is érted?
– Természetesen. Segítsünk nekik?
– Fészket építeni?
– Neem! Azt mi, nem tudnánk úgy megépíteni, mint ők, bármennyire igyekeznénk is.
– Akkor? Hogy segíthetnénk nekik? Fel sem érnénk odáig!
– Nem is szabadna felmenni! Azzal csak elüldöznénk őket. Nem szeretik, ha munkájukba belepiszkál valaki. Hozzunk ide füvet, szalmát és vizet, hogy ne kelljen azokért messzire repülniük!
– Jó – egyezett bele Sárika. Nagyapó mindig tudja, mit kell tenni.
Hoztak hát jó csomó füvet, szalmát és egy lavórban vizet. Amikor ezzel készen voltak, Nagyapó így szólt:
– Gyere, most menjünk innen! Hagy dolgozzanak kedvükre!
– Szeretném nézni őket!
– Majd ha megszokják, hogy segíteni, és nem becsapni akarjuk őket! Ha itt maradsz, megint messziről hozzák az építőanyagokat. Addig, te figyeld őket messziről! Ha látják, hogy nem akarod bántani őket, tán megengedik, hogy közelebb menj hozzájuk.
Sárika azon a nyáron csak a fecskékkel foglalkozott.
Nem unta el figyelni őket naphosszat sem. És a fecskék lassanként teljesen elfogadták.
Olyan közel voltak hozzá, amikor a szalmából válogattak, hogy csak ki kellett volna nyújtani a kezét, és meg tudta volna fogni őket.
Szerette is volna megfogni, megsimogatni a kedves kis állatkákat, de mégsem tette. Mert Nagyapó azt mondta, azzal elriasztaná a félénk madárkákat.
Így, csak figyelte, ahogy dolgoznak.
Szorgos, aprólékos munkával építették fészküket, tartósan masszívra. A kiválasztott szalma- vagy fűszálat, gondosan illesztették helyére. És csőrükben vitt vizes sárral, alaposan odatapasztották.
Szorgalmuk meg is hozta gyümölcsét! Néhány nap alatt elkészült a két új fecskefészek.
Most már három fészek, hat csivitelő lakója űzte ki a csendet a féhajas alól!
Mozgalmas lett az élet ott, ahol eddig csak a szótlan kerti szerszámok: ásók, kapák, gereblyék, egyéb szerszámok: balták, fejszék, fűrészek álldogáltak.
És jaj lett annak a légynek, szúnyognak és mindenféle repülő rovarnak, ha a fecske rezidenciára merészkedett!
De, nem csak a szájukba repülő csemegét fogyasztották el! Utána is mentek az eleségnek!
Kedvenc tartózkodási helyük lett a gyümölcsös kert. Irtották a kártevő élősködőket.
Egyik nap feltűnt Sárikának, hogy a fecskék eddigi szokása megváltozott.
Míg eddig, mind a hat fecske kirepült reggelenként, most... mind a három fészekben benn maradt az egyik madár.
El nem tudta gondolni, mi történhetett!?
Nagyapjához futott, és elmondta, mit tapasztalt, és azt kérdezte:
– Mi történt a fecskékkel? Talán betegek lettek?
– Nem betegek, csak rájuk tört a költési láz.
– Lázasak? Akkor mégiscsak betegek!
– Dehogyis – mosolygott Nagyapó. – Nyugodj meg, nem betegek.
– Akkor miért ülnek ott egésznap? Csak a farkuk látszódik ki.
– Te kis kíváncsacsi – simogatta meg szeretettel Sárika fejét Nagyapó. – Költenek. Lerakták a tojásaikat, és most testük melegével költik ki azokból a kicsi fecskefiókákat.
– Kisfecskék lesznek? Jaj de jó! – tapsikolt a kislány. – És hány kisfecskénk lesz?
– Ha minden rendben megy, mind a három párnak kettő-kettő. Ki tudod-e számolni, hányan lesznek akkor?
– Lássuk csak – hívta segítségül Sárika az ujjait –, két fecskének két fiókája, az négy fecske. Meg a másik két nagy, az hat fecske. Azok két fiókája, az már nyolc fecske. A harmadik pár fecske, az már tíz fecske. Meg a harmadik pár két fiókája, az már... Az már... Elfogyott az ujjam!
– Adok én kölcsön annyit, amennyi kell! Mennyi kell?
– Kettő, a két kisfecskének!
Nagyapó odatartotta két ujját, Sárika szétterpesztett ujjai mellé.
– Most számold meg!
– Ott tartottam, hogy az én kezem, ami elfogyott, volt a tíz. Akkor – bökött Nagyapó ujjaira – ez tizenegy, ez a másik, tizenkettő. Húha! Tizenkettő! Az jó sok! Hogy fognak elférni?
– Elférnek. Cseppet se félj!
Aztán, egy szép napon tojáshéj darabkák hullottak a fészkekből a földre. Ez, újabb aggodalomra adott okot Sárikának:
– Mi lesz, ha fecskemama véletlenül nem a tojáshéjat, hanem a pici fiókát löki ki a fészekből?
– Jaj Sárikám! Nem buta állat a fecske! Ha mégoly kicsi is, meg van a magához való esze!
Ezt el kellett fogadnia, mert egyetlen apróság sem keveredett a tojáshéjak közé.
Hanem, amikor minden fióka kikelt, igencsak meggyűlt a tennivalója a szülőknek! Egésznap úton voltak! Ki-be, ki-be, egyik ki, másik be!
Volt nagy forgalom a féhajas alatt! Nagy igyekezetükben majdhogy, el nem sodorták egymást! És mindez azért, hogy a folyton tátogó aprócska csőrökbe eleséget hordjanak!
Bámulatos fáradhatatlansággal jöttek-mentek. Táplálták fiókáikat.
Azok pedig szépen nőttek, cseperedtek.
Puha pihe ruhájukon megjelentek az apró fekete tollacskák. Egyre inkább kezdtek hasonlítani a nagyokhoz. És egyre szűkült a hely a fészekben.
– Sárika – szólt Nagyapó, az udvaron ugra-bugráló kislánynak –, azt hiszem, ma ismét mutatnak nekünk valamit a fecskéink.
– Mit mutatnak, Nagyapó?
– Gyere! De csak csendesen!
Oda óvakodtak a fecske lakóteleppé vált féhajas elé. Sárika felnézet a gerendára, ahol a fecskefészkek sorakoztak. Szája elé kapta a kezét, nehogy felsikoltson a rémülettől.
Az egyik fészek bejáratában, ott álldogált egy fiatal fecske. Látszott, hogy bizonytalan, de az is a levegőben volt, hogy valami olyan dologra kés